Verseskötetek - Földi pörök

Válasz a kérdezőnek

"A kitervelt versek és
a kitervelt gyilkosságok
korában aki verset kér
tőlem: az életemet kéri."
(Csaknem ismeretlen költő
a XX. század utolsó negyedéből)

Harmincéves vagy éppen, és ez alkalomból fölkeresed magad. Csodálkozva nézitek egymást, majd a nagyon ritkán találkozók kölcsönös zavarával hümmögitek, bevalljátok: egyre hidegebbek lesznek a májusok is. Aztán habozás nélkül máris a lényegbe kívánsz hasítani s szigorúan nézel magadba: mélynek nem mondható, de egy élőnek elegendő gödörbe. A kérdés pedig csöpp fölmentéssel így érkezik:

- Ritka találkozásaink ellenére önt, kedves én, majdnem tűrhetően ismerem, némely dolgai azonban előttem is homályosak, ezért érdeklődöm a harmadik X meghaladásának, túlélésének napján: mit tett le eddig a s z é k r e ?

- A késemet le akartam... - felelem a váratlanul jövő kérdésre -, de itt maradt mégis a nadrágom jobb zsebében, borotvaélesre köszörülve; aztán valóban letettem a csíkos zakómat, a bal vállát egy ismeretlen szabóság alkalmazottai kitömték csupa kelet-európai hulladékkal: tollal, szőrrel, csipogással, vérszomjas macskanyávogással, és összehajtogatva egynapos kosszal sötétlő ingemet is idehelyeztem, mielőtt a patyolat önkéntes tűzoltói csontig mostak volna; továbbá még guruló aprópénzeket, minden ország legkisebb pénznemeit, ahol csak megfordultam, s ezt a bal kezemen könnyedén leszámolhatom, mivel azon éppen öt ujj van; legvégül pedig egy szőrét erősen hullató fogkefét, csupa zimankóból, hóból, ködből készült habzó-habbal, mellyel a szókifutópályát félkörívben körülvevő foghegyeket szerettem volna fényesre dörzsölni, fájásig véresre csutakolni, mint a lovak nyakát-farát, mint a lelkiismeretet; foghegyről beszéltek velem ezek a sötétlő hegyek, pedig hittem: ők az én fogaim, föltéve, ha van némi érzékük az égbetiport metaforákhoz.

- Mást?

- Mást nem. A borotvaéles kés a nadrágzsebben maradt, a nadrág meg rajtam.

És aztán mintegy mentegetőzésképp, a súlyos kérdést feloldva, s talán a vidámság kedvéért - pedig aligha volt okom a vidámságra, siralmas listám, a székre tett holmik: kacatoknak is nevezhető akármik eldadogása után - ezt mondtam: és lerúgtam cipőimet - a zoknit hagytam, mert lábról fázik rá az ember -, rávágtam magam az inggel és zakóval párnázott székre, vigyázva, hogy a fogkefe meg az alumínium-pénzecskék is elférjenek, szét ne guruljanak, mégha szövetségese is egyik pénz a másiknak, kivártam a pillanatot, mikor a kutya se figyelt rám, s mindkét lábamat - engedve a kényelem meg az emelkedés csábításának - az a s z t a l r a letettem, föltettem.

Föltettem, vagy letettem? Ahol ültem, abból a helyzetből teljesen mindegy volt, és tökéletesen kényelmes. Bár hátborzongató is: mennyi láb férne még el azon az asztalon!

Többet nem kérdeztem, nem is feleltem. Nem tudom, mikor találkozunk újra.

1979. május 4.



< vissza Földi pörök verseskötethez