Verseskötetek - Földi pörök

Bátyám, aki névtelenül is belefáradt...

Még nem hiszem el, hogy meghalt,
csak puszta hírnek látszik,
táviratbetűnek, tévedésnek,
de nézem a távirat havát:
a rossz hírek sohasem késnek,
mindjárt az év küszöbén
tébolyult gongütések,
az elmúlt évtizedben is
csak koszorúk, temetések -
január lélegzik, orkános szelet
sóhajt a nyugat-dunántúlra,
aki teheti ne induljon útnak,
hófúvásban a temetők is...
figyelmeztet éjféli híreivel
egy hang - aki teheti, az nem hal meg!
örökké él, ha lehetséges, nem
rontja az országos életkorátlagot -
mormolom vissza a rádiónak
és megvárom még a forró radiátornak
dőlve a Himnuszt, ha egyszer most
e névtelen halottért zúg, kit úgy
pörgetett a múlt s jövő: az elszállt
negyven év, mint kint a farkastorkú
szél az éppen zuhanó havat,
míg volt ló s szekér ő maradt
szinte már utóvéd paraszt, aztán ló
nélkül kénytelen városlakó, idegen
segédmunkás, ki idegeiben aknázta föl
- sokadmagával - mobilizációnk
grafikonját - most egy távirat szól
róla, hogy nem lesz boldog nyugdíjas,
és hétfőn falujában temetik,
akik a csontkemény földbe vágnak,
névszerint is jól ismerik.



< vissza Földi pörök verseskötethez