Verseskötetek - Halántékdob

"Szálla alá poklokra"

Seregek, síró seregek,
vad szőlőszemem fölött
szálló seregélyek most
ereszkedjetek alá az
éj ködfolyosóin, - most
elfoglalható már súlyos
ágyú-ágy-szerelem-korom
leple alatt életem,
álmatlan életem, bár
kiütöm valahány fogatok,
kiszurkálom ernyőtök
selyem ballonját,
de gyertek, libegjetek
elém, szőlőszemem elé

ahol az éjszaka vagyok,
zseniális eszközeimmel
fölrobbantani kész
a költészet felhalmozott
készleteit, hogy higgyetek
nekem fölnyitott zöld
sebeimben landolhat ujjatok

itt zuhognak hókobalt
baltacsonkok, ulánus
lándzsatövek, július
31. és hasonló világ-
dátumok, a példa
kedvéért egy jó Atyuska
küldi Alexander költőnek
a kukoricahajbabákat,
itt a halálcsomag a + -
időben, tavaszvarakban,
fuldokló őszben zuhogtak
ezüstsöröskupakok a sinen
tántorgó kupéban, ott
egy ország színlelte
a józanságot, de a pincér-
fekete-frakkos haláli
Penelopé-csaj már egyikünk
szívére se várt, csak
emelkedett a barna hatalmas
őzszemű az őszben, itt
állok tehát álmatlanul
a zivatarzúzalékos éjben,
és látom a Hold túlsó
felét; és egyedül én
hallgathatom el

mert az éjszakából
maga a bűn vagyok,
eléneklem egy magtalan nő
fémhúszforintosnyi
melle-holdján a szerelem
lehetőségeit, mert
szerethetném, mint őrjítő
testét holdlemente és
napfölkelte közti másfél
km/óra hullámvasúton,
de nem tudok szeretni
már, ó Európa Miss, ha
üzeneted szívemnek hamis,
ó Európa, te kultúrarongy
és barbártökély között
kötéltáncoltatod agyam is!

gyertek hát seregek,
ebben a zajos némaságban,
ebben a vérizzadásos
Getszemánban most meglephettek,
nem küldök elétek jó imákat,
nem kapcsolom ki mohás
testem fényszóróit,
lássatok és reszkessetek
az ezüstvízágyúk mögött,
mikor hanyagul bekapcsolom
a palást-köntöst az éj
didergő latrain, kik
fülembe súgják:

a bűnből maga a
pokol tornáca vagyok
felfűzött halálos
jótetteimmel, miket
már meg se bánhatok -
csüngjetek ázsiai paprikák,
újvilági kukorica-bűnök,
sarki hagymalerakatok,
micsoda gánicát főznek itt
a pokol összes angyalai
míg ördögökké nő szárny-
csóvájuk s alant csak én

lebegek, úszok kifelé
a háborítatlan-óceánból,
itt éltem, szerettem volna élni,
képtelen zsigereimmel
partra érni, hol ama
gyönyörű nő melltartójával
majd zajtalan halászhatok
ezerlábú rákgyerkőcöket,
kiket havon csináltak
forró délöbölben,
itt éltem volna remegve
kúszva a déli fény felé

mint a füst, a pokol
tornácáról az enyhe
füst vagyok, bár csaknem
lángolok, gyújtható
szikraként egy kóbor
rakéta kering ereimben,
- ki ad tüzet elkárhozott
testvéreim közül, ki ad
egy csöppnyi szeszt,
olajat a szikra-szikre?

ezért gyertek, újra
mondom, gyertek ti
seregvékony vonulások,
bennem az idő, a szent
dekadens, állandóan
visszafelé lépeget,
az idő, barátaim,
ráktermészetű, mi
hisszük, hogy előre,
aztán egyszál dübörgés,
két láb, ezer láb
csattanás álmatlan
éjeimben a szikkadt
koponyaplafonon, ahol

a füstből a levegő-
remegés vagyok -
félek nagyon: elkárhozok -
halott-tisztán tudom
a Pokol lentibb szurkait,
a Menny tisztább, zenélő
havait, s mégis elkárhozok,
mellérendelt képeket
mért is aggatok holmi
félversek riadt szobraira?

de nékünk volt egy
zseniális eszközünk,
talán a leélhetetlen
és mégis túlérett életünk,
bizony Dan Verona, éji
utitársam, sosemlátott
pokolbéli testvérem,
egyetlen Petrarcám, társam
a Duna mellett, röhögve
a nagyördögök, körzeti
heródesek gyarmatain,
ez a folyó a Styx,
feketén cipeli Európa zaccát,
ó Kék-Duna - és hozzá a
Keringő, a nagy átverés és
nagy altatás a Pokol-kerengő
márvány folyosóin; mélységek
hófehér zéróin miénk az
egész Pokol, hol vidáman

énekelgetünk; vagyok
aki alászállok, megmerülök,
vezénylem lelkeinket,
csöppet sem vidám
lelkeinket biztatjuk talán,
fölkúszik ez az ének-lián,
ez a mélységes gregorián:

EURÓPA, FEKETE OSTYA -
AZ ÖRDÖG VELED ÁLDOZIK,
ÉJSZAKÁIMBAN GYÉMÁNTOLVA
MINDEN SEMMIVÉ VÁLTOZIK -
VAGYUNK MÉGIS A POKOLBAN,
EMÉSZTVE SZÖRNYű BűNÖKET,
MÉLYRŐL, AKI ÍGY DALOLHAT,
URAM, EGÉSZEN TIED LEHET.



< vissza Halántékdob verseskötethez