Verseskötetek - Halántékdob

Világtemető

(elképzelt sírfelirat
Huszárik Zoltán
A piacere c. filmjéhez)

a láthatatlan temetőárok kék zománcedényeiből
hová lövi magát a hamleti zene? hová nyikorog,
pattog és szirénázik a lét harmatos fele? miért
e kérdés? meddig a kérdés? mindig a végső dolgokig?
békésen lélegző hantokig? mindig az ásott és ágyúval
szántott gödrökig? ránk hulló göröngyökig?
kérdőjel kampójában hol az egyenes intés?
valaki egyszeri remek mozdulata, mitől új törvény
születne: a föld fölfelé zuhanata; ez a homorú,
de istenült gravitálás midőn könnyűszerrel
az Ég felé mutatna tonnás kődíszek alatt is
a megtalált végtagokkal végzett kéz és fejenállás,
de nincs: csak minden a lábam elé koppan, s míg járok,
minden súly a megtett egyenlítői kilométerek alá,
mindenütt koponyák és minden pillanat valakit élőből
halottra fordít, s az már néma szöveg, hieroglif lehelet,
csak aki él az sirat, jajgat, ordít - majd bódultan felejt,
mosolyogtató és vacogtató emléket emel irdatlan
mélységek fölé, de a mély ugyanaz, befödhetetlen
hatalmas kanyon, innen szivárog elő a tavasz, innen
a kiszikkadt csontok közül, koponyák kútmélynyi üregeiből,
hogy könnyű lesz a föld; nem nyom majd agyon, koponyák,
koponyák, ti egykoron paloták - mozaikká préselt
mozgalmas terek, hatalmas sírásó játszik itt,
hatalmas gyerek, álmomban sokszor Bártfa főterén
lépdelek, azokon a kerek pár füves-hajszál koponyaköveken,
ilyenkor csupán az összes sírkertek hallják halkuló
lélegzetem, időben ekkor H. Z.-nek üzentem-üzenem:
barátkozom a temetővel
mint madár a levegővel
onnan is idejutunk
levegőből egy levéllel
zuhanunk szerelempilóta
sejthetetlen kezdet óta
csak szállunk ringva hullunk
sorsunkat az Ég kirótta
vagy halálunk is kinőtte
hogy életünk nyúlik örökre
úgy gyönyörű a test sugárzó
ha zöldell a fű fölötte
és aztán a drága XX. század szerint a féligholt
paráznán elevenholtra csúszik megint, háború
háborúra borul, mint káposztalevél, ha koponyák
kelyhéből kicsordult rémidőt cipel a vér, akárha
tébolydás jóslatot, melyre az aranyló-ezüstlő
temetőfüzek közül egy sem gondolhatott, hol most
alattuk a vakító napon, talán egy élő, de inkább
egy halott ujjain számolgat bombatalálatot,
van egy pillanat - szorosan a témához simulva -
van egy kocka a film közepén, mikor repülőkből hulló
halálcsomag síző századdá tűnik át Európa egén,
és a csúszda; akár a játszótéren, már szólnék
hátra: ne kínozzanak itt kérem - s mint beton
egy induló ház romolhatatlan fundamentumába,
épül be valaki döndülő tömegsírhazába, hogy
a nyugalmas temetők fölül a szirénahang örökre
vonszolhatatlan legyen, aki csillapítaná a zajt
az is csak esőket igyon és a földmagig földet egyen,
borzasztó töredékes itt minden, mint az élet,
csak rárakódik majd csöppnyi hézagos tapasztalat,
szemeim körül pár halovány részlet sejteti, hogy
már tudom: a szívhangra is hosszú hurkot dob az enyészet,
de most arra vár, hogy a Styx tengerré koptatott partjain
időzzem és a Nagyvizet árvult koponyákkal itt megidézzem,
mely törött bárkaként hozza, oda-vissza fuvarozza
millió koponyámat; nem sírok ezen, megértem,
világgá sodorva már a bánat s az Ararát hegye
nem tűnik elő, legszebbek a hóval belepett temetők,
a szibériás baka- és öngyilkostemetők, csak a hó
márványa ragyog, állok még itt, az innenső partokon,
hová a Nagyvíz kicsap, millió csontgömböt sodor,
s mondom: a partnak emberarca van; minden halottnak,
csontnak, pornak ahogy a víz felé fordul
már csak jövője van, ezért régholt költők
sóhajos hitével mikéntha legvégső dolgokra ügyelve,
egy virrasztó gyertyalángnyit az örökös világosság
felé, értük föllobbantok, míg dörögnek koporsófedélen
a hantok, elképzelem az első megholtakat,
merre keringenek, merre áramlanak, mit tudnak
temetők hebegő zöldjéről, morajló tengerek
tejfehér ködjéről, sejtik tán, hogy élünk,
vagyunk számolatlan, hamvult tüzeiben forgat-é
ez Katlan, melyet Földnek hívtunk, lészen
a lakásunk, belegurigatva mély koporsóhelyünk,
szűkre mért szállásunk - még ide görnyedve,
míg percek múlva éjfél, pereg, pereg a film,
már túl temetők éjén is, túl a sírok mélyén...
és jelez az óra: ma 1977. június 6. hétfő volt,
Latinovits Zoltán is már egy éve holt, halott,
a városban este feltűnő csönd lakott, akár a
temetőkben; az ország elefántfülekkel kabarét
                  hallgatott,

és 1977. október 6. Kormos is halott,
és 1978. január 30. Nagy László halott
................... és sírunk és hallgatunk...



< vissza Halántékdob verseskötethez