Verseskötetek - Halántékdob

Ha följutunk...

Fiúk! Még bilincset sírnak
összetett kezünkre, még koszos
havat lavináznak fölénk,
még vallatnak a rendőr-professzorok,
különben a kutya se jön utánunk,
a kutya se jön elénk
erre a koszos kis állomásra...
hová mint a nem tudom mitől
űzött csordapásztorok
egyakolból, alkoholtól
megmaradt pásztorok,
gyerekreménnyel, ritka vággyal
bepöfögünk Bakony-hónaljú éjszakával,
s csak föntről a fény,
különben a kutya se jön elénk
onnan a hegyről, heggyé vakondolt
löszös, agyagos dombról,
ahonnan tíz éve szétfeslő
gesztenyeként szétgurultunk,
harangszó hátán zökögtünk,
vidáman-sírva rázkódtunk le
hülye utakon, hülyébb utakra.

E dombot a szél ezer éve
edzi, arcunk löszből
parányi időre vagy átszitálja,
vagy örökre kimetszi,
itt kúszunk fölfelé mi,
békés utakat megkerülve,
fölfelé valahányan, kocsmák
kecskemekegés-himnuszában,
páfrányok bársonyhorzsolású
erdejében, kúszunk mint a higany,
szívünk a mérőműszer, néha még
ritka jazzdobos, néha már kihagy,
a hegy azért mégsem Tihany,
bár itt van alapító levele.

Villámok másznak elő a földből,
leföldelt tüzek szikrázzák föl
a csúcs elektromos harangjait,
szavalják összes vérünk a táj
bűnbánatlila tribünén, hogy
végre Titanikként süllyed elő
az isteni ködből s én pihegve
várom a földigérő ruhájú embereket,
várom a várból a figurákat,
szamaraskordét, angyalszárnyú hordót,
várom a kimasírozó falra kicsinyített
osztályokat, a tanári noteszok
irgalmatlan hajráját a túlvilági kapun
kifelé, várom a bámész turistákat,
akik irigyelnek-sajnálnak minket,
várom a levelet, várom a fordítható
födelű ládát rothadó körtékkel, otthoni
darazsakkal, várom az órák végét,
várom a kádfürdőt, várom az éjszakai
bogarakat, visszavárom a barlangok
tavak mélyéről a holtakat, várom
a Te Deumot, várom itt a kapu előtt
a többieket, mert fogadtuk egykoron,
itt találkozunk, ha följutunk, ha följutunk...

(1977)



< vissza Halántékdob verseskötethez