Verseskötetek - Koronatűz

Aranyharmonika

Titkolózzál, aranyharmonika!
Ügyetlen tobzódás vet ide-oda,
titkolózd ki, ereszd ki sípos tüdődből
a gyerekhang megkeseredett vonulását,
tüntess ki, rejts el! - mikor fejemre
a pokol tornyot épít, hordják a követ
magyarországi piramisokhoz, járomszegek
döfődnek vállaimba, s járok egyhelyben
bedongózott pofával, mint teheneim, kosár
a számon kerítésdrótból - hej teheneim! -,
kiköttettünk a legelők szélinél, legsúlyosabb
vidékeink irtás-derekán bámulni a jó füveket,
hasunkra ágaskodik a csalán és a sás,
igaszegünk ledöfve a földbe kardként kimered,
mint Attila kardja, szemünk lesz véres,
ha belelépünk, az ostor is ott hever, bogozódik,
nyálunk már öklendeztető, de falják ezek a bogarak,
szívják vérünket, tejünket, mit borjainknak
szántunk, tőgyünk elapad, és végtelenek a szekéragyak,
harmonikaszóba torkollik a küllők némasága,
sír, úgy felel, csapát vágunk minden lucernás tájra
és belénk vágnak gleccser-medret az utak, körmünk
égetett szaga is lenyomat lesz az újabb szemeknek
kik utánunk cammognak, s felteszik a kérdést:
hány kereszt fér egy gabonásszekérre, hánytól telik
be a piramis-asztag, vagy csak amolyan fakereszt
lesz a vége, ácstól a temető eldugottabb részibe,
valakik ezüst-homloka fölé, úgyis ez lesz a vége!
Mit titkolózol, aranyharmonika?
Apám faragta mogyoróostor, örökkön metszette nekem,
szíj sosem került rá, csak sudara volt meg raffiából,
s csattant, ropogott, micsoda hangot adott;
keserves bőgését a vándorlegényeknek,
az el sem csapottaknak, a mindig jól-felelőknek
ostoba kérdésekre, a visszafogott robogású jeleseknek,
az ügyetlenkedő büszkeségeknek, az egyetlen kései
szülötteknek, korai halóknak, a kétkedések örökös
mágnásainak, az ingre vetkőzött télimádóknak,
a boldogságot messziről kerülőknek, előle szarvasként iramodóknak.
Hát mit titkolózol, aranyharmonika?
Nincs fölötted titok, se vasbeton menedék,
mint annak, ki föllépett a lövészárok tetejére,
mert szégyellte, hogy hasztalan lő az ellen,
s nem tudta, hogy meddig mehet ez,
hát azonnal lebukott vissza, húsz találat
is érte, neve olvasható Magyarország minden
falujának első világháborús emlékművén,
alatta nyugszik a semmi és a minden bazalttömbje,
a fájdalom márvány-piramisa, hát "győzelemről
énekeljen, napkelet és napnyugat", mert akik
győztek, már úsztak a Styxben nyakig, kifelé hajóztak
végtelen tengerekre, szájukban nem rézpénz,
pár tábori levél, végrendelkeztek úgy hirtelen
síksággal, hóviharral, a -40°-kal, a hőség emeletes porával.
Kiáltana az aranyharmonika.
Bemutatná zavarait a toronyépítésnek,
a toronynak, mely elomolhat, s borul minden,
hogy a szívem kárpitja meghasad.
Kiáltana, rikoltana az aranytrombita,
a föltámadás pirkadás-kakasa, a csókok elhengerített
záróköve, a "vigyétek hírül" asszony-futára,
mezténláb trappoló ifjúságom koronázó-terme,
hol vért fröcsköl a tájra egy eddig ismeretlen tarló,
s viselem a szúrás fájdalmát, a sírás bátorságát,
az üvöltés kényszerét, ezt viselem.
Szivárog a dal az aranyharmonikából,
mint zsebkendőkötésből a vér, hogy lassan
a zuhogás Niagarája legyen, és itt a szív
alámerül, lesz süllyesztett búváröltönyünk,
megtorpedózott álmaink egybeterelt kirakodóvására.
Buzog a dal az aranyharmonikából.
Kemény taktusokat játszik a zenekar Miklós-búcsún
rajta, utána meg viszik a lányokat kerítés mögé,
és bőrkabátot is átszúrnak, ha muszáj szúrni,
itt mindig muszáj valakiért, valamiért,
és az is belátható innen, hogy törekvésünk
a presszóslányok megmentéséért már nem sikerülhet,
mert mondják: "így jobb, kurvák leszünk valamennyien,
s kinek miköze...", mert a szívbillentyűk
kilőtték magukat az aranyharmonikából, s rájuk
telepedett módszeresen a por, benőtte őket
nomád tehénlegelőnk, betekerte domb mögé ívelő
szivárvány, melynek a végit kerestem, keresem
vakság-autó-utakon, kitaposott unalmas ösvényeken,
városok vasbetonja és kocsmafüstjében, de nincs,
hát keresem többnyire keserű káromkodással,
"egy ágyban, egy hazában" - "semmilyen föloldozásban"
itt himbálózik nyakamban egy ócska zeneszerszám,
a számon tolakszik egy ócska zeneszerszám,
röhögi ujjaim ügyetlen mozdulatát,
siratja a titkolhatatlan döbbenetét,
nyakamba akasztva sorsunk cserélhetetlen billentyűsorát.



< vissza Koronatűz verseskötethez