Verseskötetek - Koronatűz

Egyetlen életünk

Dobog az urnák csendje,
szentségtartóként égre
mered Európa csigolyakeresztje,
földig letérdel előtte
országok eső előtti füstje,
viharra készül, rugózik
a Kárpátok hógerince és
krákog a tenger, sót nyel,
az ember már befelé köpne,
horkan a ló zablabilincsben,
leszakadt álmainktól piroslik
mámikák kékköténye, jaj
édesanyánk dehogyis szülne,
szemünk vaksága, tél keresztje,
hódűlők fölött köröz a vércse,
csak le ne szállna, le ne érne!
gyötri nagyon Isten e földet,
Európa kisagynyúlványai deresek,
Visztula, Duna, Olt szökővér vize
reményt olt, halakat partjára kerget,
kopoltyúk sípjain Bartók hogy szenved,
szálkákkal huzigál Csontváry Mester,
s a HARMADIK tudja: semmit se veszthet
ha égre meredő síneken vére
konzerválja a verset: a MINDENT,
krisztusi korban eljön az este,
riadót csörög júdások bőezüstje,
meg kéne maradni, túlélni őket...
s dobog az urnák csendje:
sürgetik egyetlen életünket!



< vissza Koronatűz verseskötethez