Verseskötetek - Ezredváltó, sűrű évek

Levelek, hó... itt a földön is

(Naplóbejegyzés, 2001. XI. 24.)

Ma délelőtt az utolsó, kósza leveleket szedegettem össze a kertben,mert az időjósok jelentették: délutánra itt az első hó. Siettem hát, erős szélben vadásztam a szállongó levelek után, melyekre néhány hónapig napsugarak és esők írtak történeteket. Most bekerülnek egy nagy papírzsákba, mint valami falánk könyv belsejébe, s hosszú téli estéken különös zizzenésű levél-lapok idézik a tegnapi nyarat. Nem akartam én a föld és a várható égi fehérség között semmi fölösleges dolgot látni. Nem akartam, hogy ezt a találkozást bármi is megzavarja. Mert a föld várakozását nagyon is értem! Szegény, szegény föld, mintha elkoszolódott, használt ruháját akarná az érkező fehér és finom tapintású égi anyaggal kicserélni. Vagy legalábbis elfödni. Mert bizony fázik, látom, hogy didereg, amint a reátapadt nagyobb diólevelektől megfosztom, és sötét, agyagarcát tenyeremmel megsimítom. Jéghideg az arca. Ilyen lehet a síri földhideg. A szél meg itt nyargalászik rajta. Időnként lecsap a hegy mögül a kertre, és a tarrá csupaszított bokrok tövén át süvít. Átfúj a csontomon is. A hójelző szürke égből, az előttem hajladozó lombtalan fák sötét vázai, mint valami idétlen antennák már vennék az Angyal Rádió délutáni adását. Lehoznák a szűzhavat erre a várt, beígért randevúra. Erre a nagyon áhítottra. Semmiért sem hagynám ki a rendkívüli találkozás megörökítését! Vakuló szemem lencséjét a lehető legélesebbre állítom. Fülemet hegyezem a legkisebb zajokra is. Várok. Már délután van. (Ma két tapsos helyre is hívtak, ahol a köz szokásos „gőzügyeit” tárgyalták. Régebben még érdekeltek az ilyen dolgok, amikor még tétje volt... Lesznek ott elegen, gondoltam, s nélkülem is megtörténik minden lényegtelen és fölösleges.) De én most feszülten a hó és a föld találkozását várom... Már órák óta takarítom a kerti föld arcát, borotválom az évközben megőszült, rendezetlen borostát. És a hegy mögül egy viharos szélfuvalattal megjön az első pehely! Aztán a második és a harmadik is! Oda a málnabokor mellé hullt az első, csókjától sistergett a föld, de még nem fehérült el. Aztán az apám ültette szőlőtő mellé csapódott a második. A harmadik pedig levitorlázott annak a diólevélnek a tenyérnyi helyére, melyet az előbb téptem föl, mint valami elhasználódott, véres gézdarabot. S most ott a helyén ez az angyalok szárnyatollából való szűzpihe! Egyre sűrűbb hullású, kavargóan felkavaró ahogy ez a hullámokban támadó szépség aléltan és odaadóan ráterül a kertre. A szürke felhők alól, éppen a hegy mögül, ahonnan érkezett a szél hátán a hó, most lemenőben, talán egy percre kisüt a Nap. Amikor már minden fehér, a szél is megáll, és tátva marad a szája. Nincs semmi zaj. Lehet hallani, ahogy a pelyhek már a fehér bársony kifutóra érkeznek. Földszint – hószint. Most boldog vagyok, hogy láttam, kivártam. Egy különös, szép nap volt. Itt a földön is.





< vissza Ezredváltó, sűrű évek verseskötethez