Verseskötetek - Húsz év a kétezerből

Ha majd az utolsó film pereg (apokrif forgatókönyv-vázlat)

Barátsággal ajánlom Csoóri Sándornak

Arra az utolsó filmre gondol, ami majd lepereg,
mint a homokórán a kristályhomok,
a forgatókönyvet az egyszervolt életéből írja,
az ő filmje lesz, csak az övé,
persze meghívja majd valahai filmes testvéreit,
de ezt most csak ő fotografálhatja,
csak ő rendezheti egyedül:
ez valóban szerzői film lesz.

A fiú a háborús lövészárkok között sétál, nézelődik,
sőt nagyon figyel: egy egész életre való képet
raktároz el homloka mögött, amelyek
mindig és mégis váratlanul megremegtetik annak szívét,
aki igazán látja, érzi ezeket a képeket,
ahol minden hullámzik: tengeren és nyárfasorban,
s végül mindenki a maga mondatára talál:
nagy filmmondatok, a színész a kellemesen beszélők fajtájából való,
bevon a színeivel, ízeivel, a nyelv alatt egykor volt talán kő is,
de most már könnyű bársonyban, elegáns suhogással lépdel:
szekérutak kaptatóin és metropolisokban edzett nyelv,
de ott is elevenen él s így lát táj-belsőket: ablaka előtt két jegenyét,
kivert kutyákat, a lombok között megözvegyült galambokat,
amint a harangszóra eszelősen keringőznek
az alacsonyra bádogolt ég szürke parkettjén.

Bátor, sőt vakmerő, de józan is,
hányszor hallhatta a József-hegyi szószékről
hogy itt ...a józanság az egyedüli hősi állapot,
de neki nincs veszélyérzete, életveszélyesen nyílt,
nagyvonalúságában könnyen kifosztható,
képes azt is megsimogatni, akit amúgy csépelni kellene,
de van belátása, ezt általában nem szokták viszonozni,
sőt: a nyugalmas tenger ágyúzó vihart játszik ellene,
ő közben hattyúkat számol és etet naiv türelemmel,
s nézi a hajladozó parti fákat, csak ki ne törjenek,
vállalja helyettük is a szörnyű reccsenést,
vállalja a szégyent, átveszi mint gyóntató pap a bűnt,
mint szent-vajákos, búcsús asszonyok Szindbádtól a vétkeket,
csodálják, hogy még él, kibírta a kis és nagy halálokat,
társak, gyönyörú nők léptek mellőle a sírba,
büszke magányba, csak azért, hogy ő sirathassa el őket,
hogy őrizze versben delejes emléküket.

Most megint jön a hóval tömött torkú tél,
amit ő látott, az egy ország volt
egy fennkölten züllő,
egy nép, néha nemzetté magasodó rejtegetett szobor,
a haza ábrándja......vagy lecsavart álma,
amely ma még nem maradhat olyan zseniális fiúkra,
akik talán nem esnek részegen egymásnak,
nem vetnek még szemet kisorsolt köntösére,
de minden kósza hajnali hírre fölriadnak...
és ha megkérdik olykor egymástól, bűntudattal: szeretted-e őt,
hűséges voltál-e hozzá nyíltan vagy titokban,
szeretted-e a szerethetőt, ... amíg élt, amíg élt,
amíg itt járkált és gyönyörű mediterrán nők szemében
látta a délutáni hosszú esőket, s ült csak egyedül,
öregen-örökifjan a jövő kiszemelt szökevényeként
abban a pár négyzetméternyi irígyelt szobában,
ahová hívatlanul is mindig hétfelől zúdult
a panaszos hang és a fájdalom...
pergeti most a filmet, mintha csak lapozna az életében:
akár egy boldog, cenzúrázatlan kéziratban...



< vissza Húsz év a kétezerből verseskötethez