Verseskötetek - Tudom, nagy nyári délután lesz

Prédául a vers

Hommage à Cormieux

Azok a versek
melyekről szólok
nem léteznek
nem szavakból valók
nem népesítik be a papírt
nagy álomban íródtak
vagy nézelődés közben bukkantam rájuk
a helyzet volt maga a vers
mégpedig oly tökéletes
aminőt a hangok egymásutánjában
formált kiejtett aztán leírt
szavak mindenképp csak közelítenek
de soha el nem érnek

s így örök hiányérzetünk marad
egy életen át latolgathatjuk
pont az a szó?
pont az a kép?
pont az a gondolat?
kérdezgetjük
és pont az a forma?
aggodalmaskodunk tovább
talán gyanítjuk is már
mintha a némák és vakok erényei
felelnének meg a legtisztábban
elvárásainknak

mintha a Teremtő
nekik ajándékozta volna
kezdetben a verset
mondván: ti szóltok is
láttok is romolhatatlanul
nem lesztek hiúk sértődöttek
szívetekben nem lesz
harag és gyűlölet
mely mindig a vers
lelkét piszkolja el

viszont én csak
az együttállásokat
érzem és látom s mondom
fénymásolom legbelülre álmomban
vagy révült bambulásaim (ihletettségem)
lebegő perceiben
a vers velem történik
előttem nekem
zúdul át rajtam
zúg a szemem
mint az éji bogár
s néz ki a feltűzött
gyűjteményből

ím például
egy a sokból
prédául
- : -
látok egy lányt - gyönyörű
ásít
látok egy férfit - izmos és erős
aki ás őszi kertben
a lány fogai pedig májusi fényben
úgy villannak mintha a földben
forgolódó ásó villanna
s mindez egy folyó fölötti hídon
amint a villamos átdübörög rajta
és belsejéből kihajolva látom
az elkoszolódott hó márványát
mint a város elgémberedett sírköveit
ahol most egy bukott polgármesterféle fazon
beszél háttal a híd korlátjának
dadog a várost jelképező
koszladt barnás hómárványnak
de senki nem érti
ez a senki nem érti
adja a vers visszatérő ritmusát
a fel-felvillanó ásó
amely a gyönyörű lány
szabályos fogsorával paralel tükröződik
a hídon átdübörgő villamos túlsó oldalán
jelenti a ragyogó ellenpontot
s mindebből valami szomorú dallam
szivárog elő
nem tolakszik
jön mint a vércsík
a lány antik nyakán
aki azért mosolyog
és unottan ásít kitartóan tovább
szemét kissé lehunyja
remeg mintha vágy közelítené
a márvány olvad
mire a háttal álló
bevégzi a szónoklatot
pont elolvad
s a vastraverzek között
fű nő zöld zöld lobog
befutja a fű az ásó fémét
följön a villamos lépcsőjén
a padlat gyönyörű füves rétdarab
többen levetik cipőjüket
és a folyóba hajítják
majd táncba fognak
a lány előttem meztélláb
a sarkán is vér
de olyan fehér
mint az oltott mész
mint a forró porcelán
mint ....

itt aztán lehetne parányi hezit'
de Valaki fölülről vetít
pereg pereg a könny
hozzá kőrisfalevél
a boldogságtól



< vissza Tudom, nagy nyári délután lesz verseskötethez