Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Egy szelíd garabonciás portréjához

LUZSICZA LAJOS ÁRPÁD KIÁLLÍTÁSA ÁPORKÁN

Luzsicza Lajos Árpád (a mi megszólításunkban leginkább csak Lajos) barátunk ma nemes Áporka helység s legkivált pedig református egyházának, gyülekezetének hívására mutatkozik be képeivel. Tehát itt és most először, ahol idestova 22 esztendeje családja, kedves felesége, Csenki Zsuzsanna révén amúgy sűrűn megfordul és hasznosan tevékenykedik: mondhatni otthon van. Nem afféle udvarias közbeszúrás, de magam is Csenki Zsuzsanna 1994-ben megjelent helytörténeti dolgozatából szereztem ismereteimet a nemes település és református egyháza történetéről, melyekhez a jelenkori felvételeket, azaz a fotódokumentációt férjeura, Luzsicza Lajos Árpád készítette.
A hely hívása és az alkalom fontos most a mi ünnepi együttlétünkben, amikor is Luzsicza uram sok rangos közép-európai és hazai, egyéni és csoportos kiállítás után Áporkán is képeket mutogat nekünk: mert igazán otthon szeretne lenni. Mégha csak a teljesség töredékének sejtetésére, jelzésszerű felmutatására sincs módja itt abból a gazdag, szerteágazó művészi termésből, melyet az elmúlt két évtizedben létrehozott. Amúgy ez az én mentségem is, hogy e művekről majd kevesebbet szóljak, főleg a szakszerűség igényével, hanem inkább a magam módján novellásítsam kicsit a környülállást, benne Luzsicza Mestert. Eljátszom hát a gondolattal: a Podolin felé utazó Krúdy bizonyára azt karcolná föl zöld fedelű jegyzőfüzetébe novellacímül: Luzsicza, a szelíd garabonciás. Aztán majd szépen kikerekítené a történetet Lajos, akarom mondani: Árpád barátunkról. Akiről felesége is azt írja, mondja emblematikus tömörséggel, hogy életművész. Tehát szabad ember. Aki az életéből is művészetet csinál. Költőkkel és kizárólag jóféle vörösborokkal barátkozik, s ha le- vagy elugrik hirtelen valami rajzkellékért, festékért, kartonért, képkeretért, miegymásért, akkor rendszerint komótosan megtesz még egy kisebb Kárpátmedencei körutat is… Szemlélődik, ámul, alkot. Ezen önös célból például rendszerint megállítja az időt. Igazi, vérbeli művész: garabonciás. Ezért is vallja, s bólintunk rá már régtől egyetértően, hogy nem az eltévedés, hanem a visszatalálás az izgalmasabb. És ő még mindig visszatalált! Ezért többen irigylik. Közöttük én is ott lennék, akivel ráadásul egy évjáratú is. Az elmúlt századnak a felezési ideje előtt egy évhajszállal születtünk, s az egy évjáratúak – tapasztalataim szerint – általában mutatnak közös jegyeket. Ahogy mondani szokás: kaptunk valami közös korpecsétet, ami a lélek legrejtettebb zugaiba is beette magát. Így a láthatatlan szellemi áram, az a bizonyos fluidum is összeköt bennünket, melyet rendesen körülrajzolt az elmúlt 50 esztendő, s kinek-kinek megadta a maga felejthető vagy felejthetetlen cizelláltságú keretét.
Luzsicza Lajos Árpád – azt hiszem, nagy szerencséjére! – a képzőművészeti tanulmányait nem Budapesten, hanem Prágában végezte. S ez a szabadabb, iróniára hajló, magas szakmai nívót képviselő cseh grafikai iskola jótékonyan hatott az eleve is nyitott szívű és szellemiségű fiatalemberre, mégha az 1968 utáni évek dermedtebb, fojtottabb világa nem is múlt el nyomtalanul. De a művészet, kivált a látványban utazó világ mindig találékonyabb, és egyetemesebb mozdulatokra, gesztusokra képes. Az a bizonyos „csehes művészeti látásmód”, amely a filmben Formannal vagy Menzellel, s az irodalmi nyersanyagot a filmhez szállító Kunderával, Škvoreckyvel, Vaculíkkal, és leginkább Hraballal fémjelezhető, ugyanúgy megtalálható szellemiségében és hajlamaiban a tiltásokat leginkább kikerülő cseh grafikusok és festők, színházi rendezők és díszlettervezők között, akik ott ültek Hraballal a legendás Arany Tigris söröző asztalánál, ahová a mi garabonciásunk is gyakorta elvetődött s gyűjtötte a söralátéteket, melyekre kiválóan lehet rajzolni. Tehát a hivatalos főiskola mellett a legjobb szabadiskolát is abszolválta prágai vándorévei alatt. Sőt még a nyolcvanas évek közepén ösztöndíjasként is visszatér ide.
Ezért aztán valóban képző-, grafikus-, fotó-, festő-, szobrász- és életművész. A képzőművészeti modernség vagy posztmodernség, mint teória kevésbé izgatja, sokkal inkább gyakorlati oldalról vállalja a járatlan ösvényekre csábító bűnbeesést, amelynek jól kivehetően és jól átgondoltan a társművészetek, kivált az irodalom oldaláról megtámogatva, mindig valami magasabb eszmei, ha tetszik: filozófiai mögöttese is van. A grafikus Luzsicza érzelmes, ravaszul és profánul többértelmű; a vonalak virtuóz költője, (amúgy titkos költő is) bonyolítója gyermekien, mintha valamiféle visszametszett hajdanvolt életidejében sétálna. Mondjuk: óvodáskorban. Telerajzolja pompás állatkáival (pl. kutyákkal, cicákkal, zsiráfokkal) a papírt; kivágja, lyukasztja az anyag minden négyzetcentiméterét. Belénk lopja a derűt egy komor korban. Nem hagy üres felületet, hátha azon mi elszomorodnánk. Úgy beszél hozzánk, hogy hallgat. Bölcsen szemléli, hogy beteljesedjék rajtunk, a művek innenső oldalán, az a bizonyos termékeny félreértés. Tehát minket is szabadon enged, nem haragszik meg, ha nem helyes okból élvezzük azt, amit szemünk befog. Mert végeredményben bízik abban, amit elénk tett.
Bízik például, talán új pályaszakaszt is kijelölő, élénk színekkel festett, friss képeiben. Ebből most itt, ebben a „szent eklektikában” néhány darab látható: különösek, elgondolkodtatóak a figuralitás jogát a megengedhető elvonatkoztatás mértékéig viszszaperlő képek. Ám nem tagadhatók a szimbolikusságot is felvillantó, az egyetemes és szakrális összetartozására utaló fragmentumok sem, ha például a galamb, a csónak és a hal hangsúlyos elhelyezésére gondolunk.
S talán az sem véletlen, hogy elhozta – talán a szent művészet szabadsága és az ökumené jegyében is – a magyarországi és Kárpát-medencei legszebb barokk templomok sajátos külső, poétikus fotóit. Engem különösen a felvidéki Jászó katedrálisának tömbje fogott meg, hozzáillesztve, mintegy szabadalomként, művészi kísérletként a rajzolt, festett hátteret. A megduplázott kép montázsszerűen hat és működteti képzeletünket. Így a kiegészítő és mégis önálló művészi produktum, látomás a szakralitás horizontja felé nyílik. Magasabb lesz fölöttünk az ég. A bennünk megjelenő harmadik kép már nagyon belső kép: sóhaj vagy fohász.
Luzsicza Lajos Árpád bemutatkozó, de mondjuk inkább így: hazataláló kiállítása e templom falai között művészi gyámköveket talál, pontosabban mutat föl, és így zárul, illetve nyílik a végtelen felé. Ikonszerűen, címerre véshetően. Rajtuk az áporkai kopjafák, maga a templom, s a művészi alázattal megszentelt teret bibliai történések örökérvényű jelentéshordozói népesítik be. A juhok és a Jópásztor, a hálóba került halak és a meghívott halászok példázata, a kehely csöndje, misztériuma hangtalanul erről beszél. Bár az eltévedt, de megtalált egyetlen fekete bárány s az égigérő fa inkább az egyetemes folklór toposzait sűrítik, de fényesen jelzik, hogy égen és földön milyen találkozási pontjai vannak és lehetnek a megszentelt művészi szépnek és igaznak.
Luzsicza Lajos Árpád engedve a hely hívásának, s az ünnepi napokat valóban a képeivel való találkozás csöndes, szemlélődő alkalmává tette. Illesse köszönet érte.


Áporkai Református Templom, 2002. augusztus 18.



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez