Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Változatok "lóságra"

KÖNIG RÓBERT TÁRLATÁRÓL

Jonathan Swift időtálló remekműve önmagában is lehetne ihlető forrása ennek a vonalak, színek és formák nyelvén hozzánk szóló művészetnek, mely a „lovakrul szól”.
Azt ajánlja König Róbert, hogy „Gulliver szemével” nézzünk egy kicsit szét a világban, és az utazás kalandján túl, mely a kapitánynak és a legénységnek egyként jelenti a gyönyörű, ám sokszor borzongató bizonytalanságot, fedezzük fel a nagybetűs Világ más dimenzióit is!
König művész úr, aki vonalak és formák meg színek rendjének ihletett és nyugtalan kapitánya, Gulliver útmutatása és saját hajlamai szerint a Világ egy jobb, érdemesebb régiójába navigál bennünket.
A felfedezésre kitüntetett földrész, s annak a legközepe: a Nyihahák országa. Ahol bizony mi nagyon kicsik, esendők, tehát csak emberek, szánalmas jehuk vagyunk, mert lelkünkből nem sikerült kivetnünk a hazudozás ördögi szokásait, s ezzel együtt minden csűrés-csavarást, csalást, kétértelműséget, melyek oly mélyen gyökereznek az emberi faj minden képviselőjének lelkében – mindenekelőtt az európaiakéban. Valahogy így fogalmaz Gulliver kapitány.
Ennek tudása és tapasztalata adja a világ jobbik részének felmutatását. Történetesen ahogy Gulliver szemével és erkölcsi ítéletével nézzük ezeket a magasabb rendű lényeket. Gulliver sokféle világot látott, sok különös szigetet bekóborolt; hol kicsinek, hol meg nagynak mutatkozott, s a csodálkozás műfajában is maradandót alkotott. Mert nyitottsága, s jóértelemben vett alázata lelkét mindig magasan és tisztán tartotta. Így ítéleteiben megbízunk. És erősen vágyódunk az Ő éleslátása után.
S akkor ott találjuk magunkat a gyönyörű, okos és hűséges Nyihaháknál; paripáknál, táltosoknál, és minden rendű és rangú lovaknál: az igavonóknál, az utolsó bányalovaknál, a „díjra korbácsolt versenylovaknál” meg a harcok színtereiről félszemmel és sántán is hazataláló leghűségesebb lényeknél.
A lovak mifelénk a szabadság szimbólumai is. Ha valaki egyszer látta Huszárik Zoltán filmkölteményét, az Elégiát, az megérti, miről beszélek. Emberségünk minden jó és tragikus mozzanata ott van társunk sorsában is. Ezen a tájon a ló nyerítéséhez, ügetéséhez és pompás vágtájához hiánytalanul illeszkedik a történelem!
König Róbert gulliveri alázattal, s tapasztalattal és tegyük hozzá: ritka irodalmi és történelmi tudással rajzolja, festi paripáit. Lehet, hogy e tárgykörben már minden lovakrul szóló magyar és világirodalmi alkotást külön-külön antológiába rendezett. Amikor a láttatás professzionális mestereként elénk lép, akkor, én úgy érzem, hogy csak két hazai példát említsek, ott vannak képein Nagy László búcsúzó lovacskái és Nemes Nagy Ágnes angyalokkal egyenértékű, szárnyaló lovai is. Mintha hallanánk is az „átölelem a ló nyakát” vagy „talán ők már nem hagynak el” verssorokat.
Magam is írtam lovakról. Gyermekkoromban lovak közelében élhettem. Most egy olyan verset szeretnék említeni, amelyet a művész talán még nem válogatott be antológiájába. A verset Edward Kocbek, az egyik legjelesebb szlovén költő írta. Pár éve jártam Szlovéniában, Lipicán, s utána lefordítottam ezt a verset, címe: Lipicaiak. Át is nyújtom König Róbertnek.


Hatvan, Ady Endre Városi Könyvtár, 1994. április 15-én.

(Árgus, 1994. 3.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez