Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Titkok pecsétje

NÉHÁNY MONDAT SZEMEREKI TERÉZ GYŐRI KIÁLLÍTÁSÁN

Homok, föld, sár, agyag, ha felröpül:
madár, és aztán újra ember

A Lét felfogása, a világ törvényeinek belátó elfogadása és ugyanakkor szent titkainak szüntelen kutatása embervoltunk, teremtmény-voltunk olyan magától értetődő velejárója, mint az, hogy lélegzetet veszünk. A kutatásra mindegyikünk meghívott abban a rövid időben, amíg a létező világban – nem a saját döntésünk alapján – vendégeskedünk. Ki így, ki úgy kutat, araszol a Föld sokrahívatott fiaként-lányaként, de mindenképp kivételes, szabad akarattal bíró, erkölcsi lényként. Majd ebbéli minőségében téveszthetetlen, sejtjeibe karcolt saját-kóddal ad választ vagy választöredékeket a keresés mibenlétéről, okáról, céljáról ott a titkok kapuja előtt, amikor az még zárva. S akkor is, amikor kicsit előbbre jutva a keresésben, már-már „mögé kerül” és megsejt valami keveset a nagy Egészből. A létfaggatás, a megértés-vágy, a teremtettség elfogadásából olyan merész gondolatokra csábítja az embert, látván az isteni mozdulatot!, hogy ő is: teremni és teremteni akar. Mondanánk így a festő-poéta Kondor Béla után: jelet hagyni.
De a szó, a költői szó is kevés a teremtés elemi aktusához képest: ahogy Isten a föld sarából, kezei akaratával gondolta el az embernek nevezett teremtményt s annak életvalóságát, szépségét, egyediségét.
Ezért ámulok mindig megborzongva a teremtés legősibb és leglényegesebb mozdulatán, az isteni mozdulatot továbbvivő teremtők művészete előtt. És ezért gondolom úgy, hogy nem csupán a föld sarából megképzett, gyúrt formák szépségét kell szemlélnem, hanem a formák, alakok bensejét is. Ha tetszik, azt a művészi produktumot, amely a lelket is látni engedi. Ilyenkor az anyag és lélek együttese párban áll, megigéz, rám szól. Hogyan is mondja ezt Rilke sokkal kifejezőbben, az ő versplasztikájával?

Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rádragyog,
ezernyi árnyalatban.

(Iniciálé, Kányádi Sándor fordítása)

Igen, a használati tárgyak szépsége ugyanúgy, mint a lelket és üzenetet ravaszabbul, a művészi önkifejezés történetiségét is fölvonultató műalkotásé. Amikor az anyagnak és formának olvasata van. Másképp szólva: a létrehozó teremtménynek az ő művészi teremtményei által gyönyörködtető, elgondolkodtató, vigasztaló ereje van. Intő és felszabadító hatása szinte kézzel fogható bizonyosság.
Mert beszédre kész a másik felé, aki ott sétál a műalkotás túloldalán, s az elrendelés szerint alapvetően a jóra és a szépre meg az igazra fogékony.
Szemereki Teréz kerámia-titkai így, adventi időben még külön is hozzáadódnak a teremtményekben felgyülemlő várakozás misztériumához. Az örök keresés a nagy ősi kultúrák metszéspontján, továbbá a motívum- és szimbólumrendszerek zavarba ejtő sokfélesége, elsajátított, tehát bensővé tett filozófiája azt is sugallja, hogy a teremtő művész hány úton is jut(hat) el az egyetlenegyig: a lényegeshez.
Az anyag kézzel formázott, örök időkre szánt égetettségével: olyan hírvivő, melyben benne van a lélek és a szeretet hője, forrósága. Hogy tán túlélje az embert, a letűnő kultúrákat, az őskultúrákat, s különös hangsúllyal megidézze népünk hosszú vándorlásait, találkozásait. Az egyetemes felé álljon a mítoszi griffmadár csőre, azt a dallamot vagy vijjogást adja ki a madár-torok ősi és modern hangjaival, az agyag könnyedebb formálásával, szálaival, bogaival, csipkéivel, seb-krátereivel, horpadásaival, a homok, a föld természetes színeivel, amit a kerámia-kép „könnyű-szerkezete” is elbír. A szép gondolatot már-már a sejtek, gének, idegszálak finomszövésű kerámia-ruhája, vagy a rácsos megformálása, könnyedsége emeli el a földtől. S mégis épp a természetes szín emlékeztet az isteni nagy mozdulat akkor és ott kéznél levő anyagára: a földre és porra. Amiből lettünk, s végül ahová majd visszajutunk.
Szemereki Teréz elhivatottsága az anyag és teremtés tiszteletétől indult. Abban fogant, s azt lelkesíti át a keresés, a titkok keresésének szándékával. Ösztönösen és tudatosan.
Egy-egy madár-anya, s a madárban a madár-ember a látszólagos statikusságával, súlyával is a súlytalan, szinte a repülő madarat képzelteti velünk a nagy ÉG országútján. A művész is ezen ballag: azt mondja, a titkok ott vannak, ott az út végén, ahol a pecséteket feltörik s porrá világosul a homok. Nap mint nap közelebb jutunk ehhez a fényes ponthoz, nap mint nap jobban kell, hogy tudatosuljon bennünk: mivégre ez a keresés, mivégre is vagyunk itt átutazóban, emberekkel, madarakkal, őrzött szimbólumokkal és újak teremtőjeként. S mindez hogyan kapcsolódik ahhoz a szándékhoz s tetthez, amely a legnagyszerűbb „agyagművészeti kiállítást” az első emberpárban mutatta föl. Fölöttük már ott röpködtek – ég és föld határán – ezek a madarak.
Köszöntöm Szemereki Terézt s köszönöm Neki, hogy mindezt – az Ő kerámia-világának titkait faggatva – az ezredvégi záróra előtt s éppen adventi időben elmondhattam.


Győr, 2000. december 7.

(Győri Múzsák, 2000. december)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez