Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Kalandozás Orosz István képei között

Az itt kiállító művész eddigi pályafutásának számomra nagyon rokonszenves megfogalmazásait vonultatja föl. A legalább három szálon futó (grafikusi, plakáttervezői és filmkészítői) vonzalmak olyan koherensek, hogy a megfogalmazói alaphelyzet, vagy másképpen szólva a művészi helyzet- és kormegítélés tökéletesen világos. Nem felemelő, inkább szorongattató, de világos. Aki végigtekint ezen a kiállításon és ismeri Orosz István több mint egy évtizednyi munkálkodását, az megállapíthatja: egy intellektuálisan elkötelezett művészember gondolkodik itt, értelmez bizonyos jelenségeket. És talán ami a legfontosabb: szüntelen kételkedik. Dubito ergo sum: Kételkedem, tehát vagyok. De ez a kételkedés, a végiggondolás – a gondolkodás után, a cogito ergo sum – után következik be. Ezért az első mondatomban már fölemlegetett rokonszenv. Mert sokszor és sokan használják a groteszk, az iróniába és az abszurdba hajló fogásokat napjainkban, néha a tehetetlenségtől, néha a divattól vezéreltetve. De hiányolom, hogy sokaknál az útvonal erre vezető nyilai, jelzőtáblái valahogy eltünedeznek a ködben, ezért a végeredmény is ködös; maximum vicces és jópofa lesz, vagy a puszta ötlet szintjén marad. Orosz Istvánnál az intellektuális erőfeszítés még a par excellence „alkalmazott”, tehát rendelésre született színház- és filmplakátokon is nagy művészi erővel jelentkezik. S itt nemcsak egy más művészeti ág üzenetének átfordításáról van szó, hanem annak mély ismeretéről, s így a saját formanyelvén és általánosítható újrafogalmazásról, sőt mi több: az eredeti művet „feldobó” korrekcióról is. Számomra ezt legizgalmasabban a kitűnő bolgár drámaíró, Jordan Radicskov Január című drámájának plakátja bizonyítja megrendítő erővel. De említhetném Déry Óriáscsecsemőjét is, amelyről elmondhatjuk, hogy a már legendás Szikora János- rendezés méltó társa, képi előrevetítése.
Orosz István (családi jó örökségként) az irodalom felől érkezett a szó szerinti képes megjelenítés műfajához. Így annak intellektuális s egyszersmind érzelmi meghatározottságait kívánja a néző előtt fölmutatni. Ráadásul úgy, ahogy az ő látásmódja, ironikus szkepszise megkívánja. A megidézett művész és kor, s azok együttes produktuma; a mű kettőzött látszatai tűnnek fel képein. Hol Zrínyi, Voltaire, Csokonai, Katona József, Liszt Ferenc, Verne Gyula, hol meg a korhű környezet és művük környezete. Csak a szem, meg a szemszög kéretik a tisztelt kortársi nézőtől. S ez nem formai bravúr vagy trükk, hanem már-már filozófia. Itt mindenkire rá van bízva, melyik szemszögből kíván vizsgálódni. Azt viszont feltétlen sugallja az alkotó, hogy oda az egyértelműség, az egy-igazság: oda a fölismerhető arc; veszélyben a személyiség integritása, mert itt a századvégen soha nem látott labirintusban vagyunk. Nem véletlenül kedvenc játékai közé tartozik a labirintus-motívum; meg a görög mitológia felemás lényei, szirénjei, kentaurjai. De ki ne venné észre, hogy rólunk beszél: a mi álcáinkról, amelyek kialakultak, mert sűrűn suhogtak-suhognak a pálcák. Rejtőzködők leszünk, anonimek. Újabban Orosz István néhány grafikai darabját már a görögben használatos utisz, azaz a nagybetűs Senki szignálja. Fejetlen a szobrász és a festő; nem akar céltábla lenni, leveszi szépen önnön fejét, bár tudja a Nagy László-i imperatívuszt, miszerint: „fejet ajándékba nem adunk!” Szó se róla, aki ezeket megfogalmazza – vagy csak általam vagyon így meghosszabbítva az üzenet?! – nem éppen optimista világképet sugall. De feltétlenül tisztességeset. Senkit sem akar elaltatni, vagy a Nagy Illúziók stadionjába tömeggyűlésre beterelni. S ez a pontos és kérlelhetetlen gondolati fogalmazás megtalálja a formai megfelelőjét is. Stílben talán éppen a múlt századi romantikusságban, ami fényképszerűen részletező; vagy a szemléltető ábrákra hasonlító groteszk tanulmányok megrajzoltságában. Olyan ötlet-sziporkázás, mint a holdkráteres tájra leszálló (vagy fölszálló) belsőségeit mutató ceruza, amely cím szerint bélcsavarodást kapott, „ezzel már ugyan nem rajzolnak!” – sok mindent elárul. Szorosan idetartozik téma szerint a Radírgerinc. Nem kommentálom, inkább letörlöm avval a drágán jó hatvanas évek végi csehszlovák törlőeszközzel, amely ott lapult iskolatáskánkban, amelynek gerince feltárulkozott hajdani ifjúságunk előtt, s aztán elfűrészeltetett. A siralmas radír mellett ott látszanak a véghezvivő, pontos rajzolatú, méretarányos eszközök is. Filmjei, mert azt mondják többen, hogy Orosz István igazából filmes – szép sikereket arattak hazai és külföldi fesztiválokon. Grafikai lapjai valóban erről a filmes látásmódról tanúskodnak: megállítják és felbontják az időt, érzékeltetik a szüntelen változást. Itt sem véletlenek az inspiráló művek. Örkény Egyperceséhez nyúlt, majd Pilinszky verséből csinálta az Apokrifot (Haris Lászlóval), Weöres Sándor verseiből a Holdas filmet (Keresztes Dórával). Most készült el eddigi legnagyobb szabású filmes vállalkozásával (Ah, Amerika! – Dániel Ferenc forgatókönyvéből), amely korabeli dokumentumok alapján dolgozza fel az amerikai kivándorlások történetét. Egy igazi animációs dokumentum-legenda, reméljük látható lesz hamarosan a televízióban.
Mestereit – a szó szerintieket – nem tudnám megnevezni, mert annyira szuverén világot teremtett máris. Persze, vonzalmai azért kirajzolódnak az itthoni és nemzetközi jelentékeny törekvések iránt. Érzékenyen figyel a jóra, a színvonalasra. El kell mondanom végezetül – s ez művészi és emberi portréjához feltétlenül hozzátartozik –, hogy díjalapító és fölfedező kortárs is, hisz az itt is látható Verne Gyula-díj megálmodója. A kalandos művészi teljesítményeknek szánja évről évre. Ezzel a megnyitóval és kézszorításommal is, neki ajánlom föl most ezt a díjat, s kívánok önöknek Orosz István művei között tartalmas kalandozást.


Lakitelek, 1985. ápr. 18., Kiskunmajsa, 1985.

(Forrás, 1986. 3.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez