Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

A Színrelépő ajándékai

ILLÉS ÁRPÁD RETROSPEKTÍV TÁRLATA ELÉ


A tenger ajándéka

Illés Árpád képeire

A tenger megáld
sónyelvével, gyökerével,
csiszolt kövével

itt hullámzik,
vesszőm intésére
nem nyílik szét.

Népem
menekülőben, visszatérőben
toporzékol partján.
Nem nyílik szét.

Áztatott arcú gyökerek,
üvegéles kövek sodródnak felém
és a só, a „tenger sója”

belep, mert idemerevültem.
Azonképpen itt a parton is,
Uram, ajándékaid között megálltam!

Szétnyílik a tenger.
Népem átért, s én ittmaradtam
gyűjteni kivesző, feléledő hitemet.

Társzekeres öcsém, honnan ismered Te Illés Árpádot, Weöres Sándor zseniális föstő barátját, földijét, aki persze így a te földid is a vasi végekről, de már igen régóta a Király utca fölött lebeg, ott a Lövölde tér közelében – tette fel a kérdést s mindjárt fűzte is hozzá a magyarázatot az áldott emlékű Kormos István, amikor több mint harminc esztendeje ezt a rövidke Illés Árpádnak ajánlott versemet még kéziratban olvasta, aztán beválogatta azon verseim közé, melyekkel hamarosan bemutatott az Élet és Irodalomban. Igen, ez 1973 októberében történt.
De azt is pontosan tudhatom, hogy 1971. február 6-án jártam először a Király utcai (akkor ugyebár még Majakovszkij utca) műterem-szentélyben, mert egy tenyérben elférő kis meghívón-katalóguson (ez 1968-ból való) ott a Mester kedves dedikációja nevemre szólóan, dátummal.
Hogy ismertem, hogy ismerhettem Illés Árpádot élete utolsó évtizedében, tehát a hetvenesben, a félszázados pálya finisében, életem nagy ajándékának tartom. S nemcsak a képek rendkívüli és szuggesztív sugárzása, rám gyakorolt intellektuális és érzelmi hatása miatt, de legalább ennyire a lényéből áradó, s így az illési képi világ különleges jeleit felerősítő rendkívüli fluidum okán is.
Különös érzés volt legutóbb, néhány napja ismét a Király utcai lakásban, műteremben járnom, s az itt látható képeket az ő szavai, magyarázatai nélkül úgy szemlélni gyermekei, Eszter és Ádám társaságában, hogy közben állandóan pergett előttem, emlékezetem vetítővásznán a valahai „film”. Igen, nekem már mindörökre ott van Illés Árpád rejtelmes és ugyanakkor kristálytiszta, világos univerzumában a hangja is, s a közben felcsendülő muzsika is a képen. Vagy legalábbis ott a képek erőterében.
1971-ben fordultam meg először Illés Árpád műtermében, ahol a muzsikáé volt a főszerep: a művek születése közben is, Bach-korálok, Vivaldi-darabok váltakoztak; máskor meg Bartók, Stravinsky szólt, s már ott voltak a korongon a legújabb modern magyar muzsikusok is: Szöllősy András, Kadosa Pál, Maros Rudolf, Durkó Zsolt és Bozay Attila, akiknek lemezborítóira éppen, Illés Árpád művei kívánkoztak.
De pereg a valahai film: egész élesen látom és hallom a történések műtermi krónikáját. Például: a párnákkal kitüntetett zugban egy fekete cica dorombolt: mint kiválasztott, jeles műértő és főzsűror nézte az alkalmi tárlaton szorongó társaságot, de mindig félreérthetetlenül jelezte: ő tud legtöbbet az itt születő képekről. S előkelő ásítással nyugtázta, hogy a gazdának van néhány csípősebb mondata a korabeli zsűrikről, vaksággal megvert esztétákról, döntnöki hivatalokról, ott, ahol e képeket bizony nem tudták mindig – ahogy T. S. Eliot mondta volt –: „helyes okból élvezni”.
Azt többször is hallottam a Mestertől, s ma is a fülemben van kellően ironikus hanghordozása, amint mondja:” Persze én nem spórolhattam a festékkel, meg a nevemmel sem! Mindig ki kellett írnom rendesen, hogy ILLÉS Á., mert a rövidebb szignó, az I. Á. (ezt néha egyszerre mondtuk vele a hosszan kitartott hatásos szünetben) tán sértette volna a képeim elé járuló jámborokat, meg aztán megkapták volna a kényelmes fölmentést, s éppen tőlem, hogy szóval: szamárság az egész.
Együtt volt a világ: néztük és hallgattuk a csodát. Illés Árpád szinte vezényelte a muzsikát, kezében az ecset, beszélt és a keze járt, dolgozott. Ott a mélységeket színekkel teremtő, elválasztó benső magasságokban. Előttünk a színek uralta világ; indák és kacsok, csigák és a végtelen változatosságú tojás-formák sorozata, majd tekervényes liánok hálójában megfogottan vergődtünk. De érezni lehetett a rendet, hogy aki bonyolítja az egészet, az tudja, mit tesz. Mert ő fogja az ecsetet, az ecset pedig mindig megtalálja a tojástemperából kikevert legjobb színeket, s azokat oly arányosan helyezi el a felületen, hogy a látvány létrejöttének csodáját varázslatnak is hihetjük…
Tehát a teremtés előtti őspillanatból eljutunk a teremtés első kegyelmi jeleihez, formáihoz, melyet egyik legavatottabb értője, Mezei Ottó barátunk igen találó kifejezésével a „mágikus jelképződés” sajátos manifesztációinak gondolhatunk. Ahol a kezdet és a vég sűrül: megyünk, vándorlunk évmilliárdokig a semmiből a semmibe, az ismeretlenből az ismeretlenbe. S közben a Teremtő nevet ad teremtményeinek, az élő organizmusoknak, s az életjelt nem mutatóknak is; ahogy a vizet a száraztól elválasztja, s ezt is, amazt is benépesíti, felbontja, ritmust, hullámzást, egyszóval struktúrát ad az egésznek.
Valahogy így lehet csodálkozni Illés Árpád fél évszázad alatt megteremtett képein, képi világán: színein, formáin. Leghívebben maga fogalmazta meg művészetének lényegét, miszerint az élet és a jelenségek kozmikus kapcsolatát kutatja, s nem ábrázol, de kifejez, s ennek legfontosabb eszköze a szín, s hogy a lét gyökeréig ás. Ezért fest; a lelki okot, az indítékot keresi magában. Címadásai is a szó nemes értelmében a költészettel telítődtek. Tán éppen annak a költőnek a hatására is, aki e művészetfelfogásban is igen közel állt Illés Árpádhoz. Mondandóm elején már kiejtettem a nevét Weöres Sándornak. Ifjúkoruktól tartó barátságuk, beszélgetéseik töredéke Weöres vallomása szerint ott található A Teljesség felé prózai textusában is. S az olyan híres Weöres-kötetek, mint az Elysium, a Tűzkút és a Merülő Szaturnusz már Illés Árpád borító-képeivel a magas líra ormaira mutatnak; a művészi jelek és formák testvéri hírnökök és egyszersmind rangos védjegyek is.
Amúgy Sanyikáról, a csöngei zseniről, az öt évvel fiatalabb kölökről igen jóízű, már-már frivolitásba hajló történeteket tudott előadni lelkes és hálás hallgatóságának. Ám az ecset és a kéz nem pihent a szarkasztikus történetformálás közben sem.
A magyar klasszikus piktúrából, amint vallotta, csak Gulácsyval társalkodott, a hatvanas évek legelején képet is festett tiszteletére, de Naconxipán álomvilágát a nagy továbbálmodók: Juhász Gyula, Weöres Sándor, Jánosy István és Kormos István verseiből is jól ismerte.
A kortársai közül – s ez sem véletlen! – Tóth Menyhértet becsülte igazi, külön ösvényen járó művészként, barátként, szent különcként, akivel lehetett akár az abszolút fehér szín megtalálásának módozatán is élcelődni.
Ez a mintegy 120 alkotásból álló tárlat talán adna módot valamiféle korszakolásra is, de ne tegyük. A sorozatok darabjai a legtermékenyebb évtizedben, az utolsóban a színfelületeikben is megnagyobbodnak és komorodnak. A korábban még némileg becsillanó irónia vagy groteszk visszaszorul, s a kozmikusságra és már transzcendencia fogadására is hajló lélek az univerzalitás nagyobb idoljait tárja elénk. Így sugallja: közeleg a vég. Visszavonhatatlan véglegességgel. A jelek vésődjenek be a néző szívébe és agyába, maródjanak bele lelkébe. Mert már minden a kezdet és a vég mágnese közé szorul. Az emberi szó két ziháló lélegzetvétel közé. A vendéglátó, az ajándékozó maga is vendégstátusban, mint ama Kosztolányi-versben: a Hajnali részegségben. Az ismeretlen Úr pedig megáldja és átlelkesíti hitem szerint az Utolsó képbe transzformált üzenetet.
Tapasztalom, hogy értők, rajongók tábora, vagy mondjuk visszafogottabban, a minőséget minden időkben őrzők társasága, szektája gyülekezik rendre Illés Árpád negyedszázada befejezett életműve, nem gyakran látható képei köré. Valóban már eltelt fél emberöltő, amióta kész ez a rendkívüli leltár: ez a ránk hagyott bőkezű ajándék. Az Illés Árpád-i mű. Amely páratlanul és téveszthetetlenül egyéni, tiszta, sallangmentes félszázados utat és pályát jelent, melyen monográfusoknak, a honi nonfiguratív művészetet árnyaltan és alaposan értő s értékelő esztétáknak, műkritikusoknak már illene végig menniük. S bizony: kellene ehhez mielőbb egy olyan méltó kiállítású könyv, melynek lapjai közé fogva sokak számára megnyílhatna állandó tárlata is. Talán ez a ma nyíló valóságos is ezen óhajtás egyik grádicsa lehet.
Reménykedjünk tehát, mert Illés Árpád tiszta művészi s emberi sugárzása múlhatatlanul és mindenképp velünk van.


Elhangzott a MŰ-TEREM Galériában, Budapesten, 2004. február 18-án.

(Kortárs, 2004. 3.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez