Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Találkozások

KIS ENDRE, DÁVID LEHEL, ILLYÉS ISTVÁN

Nemrégiben bukkantam egy ómexikói naiv, ám annál zseniálisabb megfogalmazásra, miszerint „a költészet attól költészet, hogy úgy viselkednek benne a szavak, mintha először találkoznának.” Fogjuk föl ezt a mai találkozást mi is valami hasonlónak, ezen a csöndes októberi vasárnapon, amikor az itt kiállító három művész meghívott, megszólított vendégei vagyunk az általuk fölbolygatott térben, mely mindenképpen fókuszába helyezi a váratlanságot, a találkozás és megérintettség izgalmát. Most itt botorkál a látni akaró szemünk, s ha lát, akkor bizonyosan a lélek átállít: a formák és színek, anyagok és gesztusok poézise felől már itt kísért ama delejes pólus. Eléggé magyarázhatatlan, eléggé sejtelmes, eléggé szeretetteli, hogy oda legyünk rántva, oda legyünk hozzá szorulva – s szemünk után észbeli elrendezést akarjunk adni a látottakról, ami nem könnyű kaland. Amolyan boldog fogságról is szólhatnék, én – tökéletes elfogultságomat itt-ott tán okolva majd –, aki e művek társaságában megérezhettem: cellámnak ablakát nem rácsok, de a végtelen idő szeleteli; szabad lehetek velük és általuk, bár nem az én kezem simította el a fa görcseit, az anyag ráncait, s nem az én szemem „gondolkodott” először a gyermek szemével, amikor különös terekben a „lélek döntéseit” nagyította föl.
S itt is vagyunk már e falra akasztott világnál; Kiss Endre színeinél, formáinál, térmegoldásainál, melyhez valóban előbb a bambuló, aztán a keservesen analizáló, majd a fölényesen szintetizáló szem kell. Mondom, kell; azaz: kívántatik. És azt is mondom: nem lehet mégsem csupán ecsetkezelésre, vagy teóriákat elvető és újakat szülő spekulációra visszavezetni mindazt, amit itt már kiküzdve látunk. Látjuk a térbe foglalt, a térbe tett; más oldalról pedig a világ-teret visszafoglaló embert, akiért végső soron érdemes szólni. Akire szétoszthatjuk saját szorongásainkat, félelmeinket, akire rátestálhatjuk a bennünk megtermő szabadságot. Ezért ott a képen, különös hangsúlyaival tüntet és egybefog. Kis Endre képei fokozottan is a látás és meglátás kalandjára csábítanak, már szinte a kép mögé is, a legbelsőbb tartományokba.
De ezen tartományok, az emberi gesztusok révén, úgy vetülhetnek rá mindennapjainkra, ahogy azokat varázsosan-ironikus, fanyar agyagszobraiban, címek és különösebb eligazítások nélkül Dávid Lehel fölmutatja. Föl – az anyagból, a legföldebb földből, a legősibb technikák biztos ismeretével. Anyagszobrok – egymásra tekintő sorozata; mintha az ezredvég összes tékozolható idegbaja, kajánsága, civilizációs betegsége visszakacsintana a kínai, görög és indián kultúrákra: így hangsúlyozva az időtlenség átörökíthetőségét is. Mert az anyagba formázott figurák – leginkább nők, férfiak s állatok – Dávid Lehelnek nemcsak a kezétől lesznek emlékezetes teremtmények, hanem a szituációban ott feszülő kimondatlanságoktól is, amelyek ugyancsak beszédesek. És önmagukra, meg ránk mutatnak egyszerre – esendő bájjal, esendő helyzetekben, egyénített vagy már típussá sorolt fintorokkal. Mintha az emlékezetes és felejthetetlen kisemberek lépnének elénk mondjuk Forman és Menzel filmjeiből, akik szeretnivalóan könnyű szívvel kísértették meg a szabadságot, a csalódásaikra mindig maradt a lélek legbensejéből egy optimista grimasz. Ezen apró agyagszobrok az embert fölemelhetik – egy arasszal legalább! – az agyagos föld fölé, ahonnan már távlatot remélhet gyűrött napjaiban. Úgy tekinthetünk rájuk, mint újkori kultikus leletekre, melyek árulkodnak rólunk, korunkról.
S ha tovább nézünk? Ha távolabbra?
Szentség, ősiség, modernség egymásbajátszásának, egymásra vetülésének különleges találkozási pontján állnak és hallgatnak – mert időn túlian bölcsek! – Ilyés István fából és kisebb részt fémből megalkotott szobrai. Valóban egy „kert tágas templomában” a természet dicséri Urát, aki a végtelen burjánzásból, mely anyagszerinti is, de méginkább a lélek pulzálását követve fölszabadítja, formává szabadítja. A művész és megmunkált anyag fohászkodik itt a plasztika nyelvén, s ha kell, abból kilépve, bár az organikusságot így is őrizve – hibátlanul. Mert a fába vésett, karcolt betűk a legbensőbb misztériumról vallanak. Szólongatásunkra – felelnek. Felelnek és rímelnek a magyarázhatatlan teremtés soha meg nem szakadó folyamatára, mely Isten – természet – ember hármasságát el nem vétheti. Ilyés István szobrainak, korábban domborított vásznainak, reliefjeinek régtől csodálója vagyok; mint aki e plasztikus poézis borzongatóan nemes és ősi állapotait, tartományait erkölcsi hagyatékként kívánja látni ezen a földön, hogy nyomunk legyen, ha egyszer ránktalálnak. Nincs különösebb értelme hangsúlyoznunk, mennyire jövőidejű, a szabadság rendjébe tagolható megfogalmazások, sugallatok kapnak szemet gyönyörködtető s minden érzékszervünket önkéntelenül is megmozgató formát. Azaz gyermekségünk és felnőttségünk összes szép paradoxonát: „Ősi örömeit” itt lelhetjük fel. Ebben a körülkerítetlen kertben.
Rövid és nagyon szubjektív észrevételeimet a találkozás váratlanságával kezdtem, ahol mi, meghívottak, s a művek által megszólítottak – különféle emberek, vendégek vagyunk. De látásunk észre kell vegye, s majd szívünk is érezni fogja, „belátja”, hogy meghívóink régi barátságukat, s művészetről vallott nézeteik rokonszálait is az itt kiállított művek köré fonták. Talán ettől is más, a szokványos gesztuson túlmutató, szív és lélekközeli a vállalkozás. Ez az egymást vállaló, egymást erősítő kiállítás, melyet nemes példájáért is illik megköszönnünk.


Esztergom, 1990. október 14.

(Forrás, 1991. 7.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez