Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Minden a Kereszt jegyében

KRAKKÓBAN, OLASZ FERENC FOTOGRÁFIÁIRÓL

Ahogy régtől is gyakorta mondják és írják: Krakkó Lengyelország szíve. S most nem is véletlenül, talán a Rómából jól ide hallható, de még inkább az ide, emlékeihez szüntelenül visszatérő-visszasajgó Péter-utód szívdobbanásaira figyelve, ez a szív lett, ez a nagy keresztény szívként lüktető urbs, a 2000. esztendő európai kulturális fővárosa.
S benne annyi de annyi magyar emlék, relikvia és emlékezetre méltó cselekedet a história abroncsidejéből kiszabadulva valóságosan is élteti a két nép nem formális, hanem ezer szállal átszőtt barátságát.
Szent Adalbert püspök első királyunkat, Istvánt is érintő, szentségeket hordozó keze. Aztán a szentként tisztelt magyar királylány, Hedvig egyetem-alapító buzgalma, vagy Balassi Bálint reneszánsz boltívű poézise itt lüktet a város falai között. Nem is beszélve ama híres krakkói kürtszóról, amely a mi hajnal szavunkból lett figyelmeztető hejnal, ha jött, ha jön az ellen…
A Mária-templom közelében, ahol a harangkondulás a mi néhai Gál János harangöntő mesterünk kezét is áldva, fennen, de alázattal dicséri a Teremtőt, most egy olyan magyar fotográfus és filmeket álmodó művész mutatkozik be szinte templomnyi térben, az Arzenál „főhajójában”, aki műveit, esztétikai és etikai hitvallását, csöndre vágyó meditációit imádságként hozta el ide. Magyar örökségként, magyar imaként.
Hiszen az időpont is jelképesen szép: a szeplőtelen fogantatás Vasárnapján állunk itt Olasz Ferenc fotográfiái előtt. Ahogy mifelénk, Ferenccel közös szülőföldünkön, Délnyugat Magyarországon is mondják: Gyümölcsoltókor. Az isteni Ige megtestesülésének legelső pillanatában, valóban a kereszténység harmadik évezredének ajtajában. Már énekelnénk is egyik legszebb Mária-énekünket, első himnuszunkat, a Boldogasszony Anyánk kezdetű népéneket.
Az ajtó Olasz Ferenc hite, kivételes tálentuma által is nyílik: a szem és a kéz engedelmeskedik annak az akaratnak, amely észrevétlenül sugalmazva szól bele a művészi alakítás minőségébe, milyenségébe.
Olasz Ferenc polgári végzettsége szerint magyar–történelem szakos tanár, később filmrendezői diplomát szerez. Az elmúlt három évtizedben csaknem hetven hosszabb-rövidebb művészeti filmet készített. Az MTV rendezője. Áldozatos művészi tevékenységét csak a rendszerváltozás után ismerték el: 1991-ben Magyar Művészetért-díjjal, majd 1998-ban a Magyar Örökség-díjjal, amely az Ő munkásságának lényegét nevében is kifejező méltó kitüntetés volt.
De ne feledjük megemlíteni azt a négy, esztétikai értelemben is kivételes szépségű könyvét, melyeknek lapjain a kiállított művek javarésze látható. Ha Olasz Ferencnek nem lenne több kiállítása, s képei valami barbárság következtében elpusztulnának, jó tudni, hogy könyvek őrzik művészetét, melyet a szakrális néprajz még föllelhető tárgyi rekvizitumaiból sarjasztott, melyekért bejárta az egész Kárpát-medencét, ahogy annak idején Bartók és Kodály tette a népdalok gyűjtésekor. E könyvek pedig egyszavas, tömör címeikkel a magyar világot mondják ki, de az egyetemes létezés minden dimenzióját érintik. Sorrendben: Fejfák (1975), Mindörökké (1978), Dícsértessék (1989), Székelykapuk (1989), melyekhez tudós folkloristák írtak eligazító tanulmányokat, utószavakat. Máshol pedig Nagy László prózaverse és Sütő András költői prózája adja a felütést.
Olasz Ferenc mondja egy tavalyi, Vigilia-béli interjúban, hogy mindenek ellenére „…az emberekből mégsem sikerült kiölni az Isten utáni vágyat, szükségük van a jelenlétére, ha másként nem, egy kiállítóteremben”, és így folytatja: „az igazán jelentős, lelkeket megszólító alkotások mind Istentől sugalltak.” Magára vonatkoztatva pedig így beszél: „Tudatosan vállalom az értékőrző szerepét. Soha nem éreztem úgy, hogy örökérvényű vagy maradandó dolgokat csinálok. Mindig azt csináltam, amire belső késztetést éreztem. Engem valaki egyszer megbízott ezzel, természetesen nem egy osztályvezetőre vagy szerkesztőre gondolok. Kosztolányit idézve: egy láthatatlan Úr vendége vagyok. Amire mindig törekedtem, hogy a magyarság értékeinek megmutatása révén egyetemes értékeket hozzak létre. Ez abból adódik, hogy ízlésem katolikus, következésképpen egyetemes.”
Nagyjából itt be is fejeződhetne az, amit igazán szükséges elmondanunk. A többi csak, Pilinszkyvel szólván: „gyönyörű, elejthető fölösleg.” A lényeg ott a képeken, s aztán ott lesz, ebben egészen bizonyos vagyok, a néző lelkében elinduló folyamatban, amely időnként a fotográfus tiszta szavaira és gondolataira is emlékszik, hogy, lám, mindez megvalósított krédóként ott van a képek tökéletességében. Töményen. Sugározva a szeretetre és a feltétlen hitre épülő művészet üzenetét.
[...] Ott vagyunk fölnagyítva azokban a szenvedő arcokban: ott a névtelen mester s ott a néző. A mai ember néz ki a számolhatatlan Isten-arc valamelyikéből. Aztán a távolba lát, ahogy a fotográfus Olasz Ferenc szülőföldjétől, Alsópáhoktól indulva eljutott a Keleti-Kárpátok karéjáig, hogy fáradhatatlanul és művészi alázattal, még az utolsó előtti órában számbavegye pusztulásra ítélt kincseinket. Hogy meglássa és megőrizze ott a havas tájban a kereszt reményt adó vitorláját, amint az idő és a történelem szelei éppen belekapaszkodnak.
De a kereszt áll. A fából és a homokkőből készített is… És a romtemplom is a teljességről beszél. A gyertyák mindig értünk lobognak. Mert a fotográfus valóban tudja, és személyes sorsával is tanúsítja, hogy a keresztviselésnek melyek a művészi és emberi dimenziói.
[...] Olasz Ferenc képei a 2000. esztendő Húsvétja előtt, itt, Krakkóban is, sőt, talán minden eddigi kiállításánál teljesebben és hitelesebben erről a hűségről beszélnek.

2000. március 26.

(Magyar Napló, 2000. 2. sz.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez