Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Képek és tervek az "öldöklő Idő" ellenében

Elöljáróban illik elmondanom: Móser Zoltán képeire maximális elfogultsággal tekintek. A reálisabb, de nem biztos, hogy érvényesebb ítélkezést tehát hadd hárítsam át azokra, akik most találkoznak először ezzel a világgal. A 77 kép (népmesei-bibliai csengéssel) fotómasinák szüntelen kattogásával született, de így is csak expozíció egy több mint húszezerre becsült kollekcióból; igaz, olyan válogatás, amely az egész eddigi működés, tevékenység, pálya szervességére utal. Vonzalmak, utak és egészen titkos ösvények: fotós ars poeticák metszéspontjában állunk. Ide állított bennünket Móser Zoltán, akit én jószerével moccanatlannak sohasem láttam; de mindig mozgásban, működésben, száguldásban, újabb és újabb tervek megvalósítása, megálmodása közben.
Volt szerencsém néhányszor kalandos, néha nyaktörő utakra elkísérnem: térképeken már magyarul nem olvasható kis falvak – még tán a legszűkebb szakmai körökben is ismeretlen – csodatemplomaiban egy-egy Szent László-fejet – szerény statisztaként – megvilágítanom. Mert fény híján voltunk s vagyunk állandóan! Mósernél a sötétségből jön elő az értelmünket és szívünket figyelmeztetőleg is horzsoló fény. Elmondhatom, hogy egy felvidéki úton Kassa és Podolin között többször láttam a művészt kegyelmi állapotban. Míg templomokból, várromokból újra „fölépült” a magyar középkor egy szelete. De eljutott más irányba is, távolabbra is, hogy magos Déva várát ritka megvilágításban fotózhassa. Vagy Mikes Kelemen szülőföldje szomszédságában, Zágontól néhány kilométerre a gótika remekéről, a gelencei templomról készítsen pompás felvételeket.
Témái erkölcsét és szándékát konceptuálisan kirajzolják. Nem alkalmi fotós tehát, hanem terveit szigorúan megvalósító művész. Ahogy a fákról készült sorozata elemi erővel az ember görcseiről, csonkolt lehetőségeiről és az ég felé törekvő hajlamairól az antropomorfizálás és „ihletett belelátás-meglátás” nyelvén szól; a táncos képek az egyén önmegvalósításának minden örömét, drámáját – az elmosódó kontúrok előtt – képesek egyetlen pillanatban, a forgás mámorító örvényébe sűríteni.
S nem véletlen, hogy Móser Zoltán portréin, íróarcképein kiket láthatunk: a stószi Fábry Zoltánt, Illyés Gyulát, Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Juhász Ferencet, az erdélyi Sütő Andrást, Kányádi Sándort. Élőket és holtakat. Akiket szívéhez közelállónak tekintett, akiknek hitt és hisz ma is.
Én a magyar középkor – régi és új keletű dúlások után – megmaradt emlékeinek fotózása idején találkoztam és figyeltem fel Móser Zoltánra. Akkoriban a „Zsámbék romjai” tövében lakott; közelről láthatta a letarolt rozettákat, kerengő folyosókat. Gyönyörű versében a nemrégiben elhunyt nagy magyar költő, Jékely Zoltán így írt Zsámbék romjairól: „Tekintsd e művet, Isten, / hisz nem vagy vak s halott, / küldd mellé, hogy segítsen, / két szárnyas angyalod! / S ha nincs felépítője / s ki rakjon új falat, / hadd óvja meg belőle, / bár azt, mi megmaradt! / Járják körülbe karddal, / csapdosván a mezőt, / s kergesse égi karddal / az öldöklő Időt!”
Úgy látom, Móser Zoltán szívós tehetséggel és egy fotómasinával az „öldöklő Idő” ellenében dolgozik. Halad egyre följebb.


Elhangzott a művész Hetvenhét című kiállításának megnyitóján Gödöllőn, 1982. március 31-én.
(Vigilia, 1982. október)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez