Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

A szégyen lépcsőin

1.

Üzenet a Professzorok Batthyány Körének november 21-ei rendezvényére

Kedves Barátaim, Honfitársaim!

Ez a népszavazás Magyarországon (tehát minden magyarok anyaországában) 1990 óta a legfontosabb szavazás lesz! Sokkal fontosabb, mint az európai uniós szavazás volt. Ne szégyelljük kimondani: ez a szavazás magyar érzelmeinkről és európai értékválasztásunkról, valamint a testvéri szolidaritásról és az emberi humánumról szól.
Ez a szavazás egyszerre magyarságvizsga és jellempróba! Ha elbukunk, a mi állampolgárságunk erkölcsi értéke is a tétova és felelőtlen álompolgárok, vagy rosszabb esetben, az önző és közömbös alompolgárok szintjére süllyed!
De nem bukhatunk el! Ezért üzenem – ha tetszik, pátosszal és biztató reménykedéssel – minden szavazati joggal rendelkező honfitársamnak, felebarátomnak:
Most végre lelkedben újrateremtheted az eszményi Hont!
Egy bátor IGEN-nel eltörölheted az ősbűnt: TRIANONT!!

2004. november 11.


2.

Keserédes születésnapi levél Ferenczes Pistának – Csíkszeredába

hazád is van de mostoha
országod is de ostoba

Valami mást, szebbet szerettem volna írni Neked, barátom, talán verset, de csak a Te versedből talált szíven ez a két sor, ennyi lett hát a versből 2004 decemberében. Emlékszel, Testvér, december 7-én, kedden, itt Budapesten, ebben a pláza- és aluljáróországban mintha csak azért jöttél volna szembe velem elsőnek, onnan az Erdőn túlról, hogy szemedbe nézhessek, hogy Te adj nekem föloldozást és félórányi nyugalmat, míg csíki lelked szelíden kiöntöd, s én meg hallgathatlak… szívdideregtető időben, pohár forró tea mellett, romlott hazánk fiai közül egy porig sújtott, abból a kevéske mégis-másfélmillióból, aki a szégyentelenek szégyenét is cipeli azóta… (hogy a lakosság-nép csak szerencsétlen helóta vagy idióta, de többé már nyugodtan nem alhat, miért is nem csinált azonnal forradalmat), és hallgattalak, talán így mondtad, azért mi ott még magyarok maradunk… elszánást és rendíthetetlen nyugalmat láttam a szemedben, mintha csak valamikor, tán tíz éve, szóval elég rég volt, mikor a Somlyóról elnéztünk Csíkpálfalva felé gyönyörű őszi napsütésben (szegény Simonffy Andris még velünk volt, velünk nézett), ujjad iránytűje képzeletemet röpítette, hogy gondoljak oda farkasordító hideget, sűrű selymű hófüggönyt meg hozzá még az utolsó háborús évet, és mindezt éppen karácsonykor, mert akkor születtél, és Te átsírtad magad a megkövezett első vértanú napjába, talán ott edzetted már tüdőd a hosszú dalokra, énekekre, a sírás megütötte a jégcsapokat, pengtek azok, bokáztak, mint a gyímesi táncosok, és átcsángáltak a szorosokon, aztán vissza-visszatértek. István barátom, valahogy így indult volna ünnepedre a versem, így diktálta volna szívemből a lélek… most csak ez a szaggatott levél megy: Isten éltessen, segéljen…! – és vesztett ügyeinket is fordítsa jóra, meglásd, jövőre is elmegyünk Szeredába, Csíksomlyóra –, kívánom, a Te szádról addig se apadjon el a pesznyá, a song meg az ének!

(2004-ben, advent negyedik vasárnapján)

Szívbéli öleléssel: Nagy Gáspár


3.

Azóta sem értem a „világos” nem sötét indítékait

És feltettem még a népszavazás éjszakáján Berzsenyi keserű kérdését: „Mi a magyar most?” – aztán feleltem is rá az Ő fölmentést nem adó válaszával, bizony: „Rút sybarita váz”; és feleltem még keserűbben Kölcsey átkaival, Zrínyi második énekéből véve a textust: „Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek”; s aztán Ady hány meg hány verséből fontam a „korbács-antológiát”, amelyből nincs is kedvem idézni, gondolván, hogy ennek vészes suhogása, fájdalmas csípése fajtámon csattanhat. (Korbácsoljuk hát csak magunkat, barátaim, hisz a liberális és demokrata kollégák, továbbá nevezett korszerű és szocialista hazafiak mosolyogva követték a miniszterelnök „világos” nem-jét, s erről ódákat zengedeznek azóta is!)
Másnap, harmadnap én még a letaglózó döbbenet csöndjétől estem újra kétségbe, s tán attól, hogy a templomok tornyaiban miért is nem kondultak meg a harangok, hiszen ez lett volna a helyzethez illő, stílusos válasz: végül is Trianont szentesítette a nemzet. Ne szépítsük, ne magyarázzuk másként, mert az történt valójában, hogy 6 és fél millió honfitársunk (a nem szavazók és a nem-mel szavazók) egyenként is aláírták minden kényszer nélkül az 1920-as és az 1947-es békediktátumot. Lélekben is lemondtak a határainkon kívül rekedt magyarokról, testvéreikről. Ha nagyvonalúan s a világ minden zugában megtalálható magyarral számolunk, akkor bizony közel 5 millió magyarról. De ez a szám még így is 2 millióval kevesebb, mint amennyinek a világrajövetelét az elmúlt fél században – ugyancsak merő önzésből, szolidaritáshiányból, erkölcsi és hitbéli fogyatékosságból – megakadályozta az anyaország, tehát a kényelmesebb káini utat választotta, melynek következménye, a legtapintatosabb statisztikák szerint is, 7 millió művi abortusz lett. (Nota bene: például ezért elnéző az 1956-os szabadságharcunkat vérbe fojtó, a megtorlást levezénylő gyilkosokkal is, hiszen…) Ha ezt az egekbe kiáltó bűntényt nézzük, akkor nem is kellene meglepődnünk a mostani népszavazás eredményén, hiszen az önzésre és félelemre (létbizonytalanságra) épített ellenpropaganda diabolikus erővel tudta ezt a védekező, nyüszítő, akár a gyilkosságig is visszahátráló negatív reflexet – kellően hatásos hazugságokkal megerősítve – mozgósítani. Tudta, és számolt is vele! (A nem választott miniszterelnök most azt gondolhatja, hogy 6 és fél millió ember, a választók több mint 80%-a legitimálta őt „józan” nem-jével. Kádár János regnálása elején, de még utána is hosszú hónapokig csak az orosz tankokról mondhatta ezt el.)
Egy kedves csallóközaranyosi ismerősöm, aki a magasabb matematika rejtelmeiben is járatos, ekképp vigasztalt a választás másnapján küldött e-mailjében: „Nézd, most igen egyszerű számtant mondok neked, s te is megérted, mi itt kívül, immár 84 éve – és szerte a világban – vagyunk még a magyarságunkhoz bármi áron ragaszkodók talán 5 millióan, ti otthon – most számmal megerősítetten is! – másfél millióan, azaz jól látható kisebbségben. Ez ugyebár 6 és fél millió. Ne csüggedjünk, nem kevés ez!”
Csak hümmögni tudok, meg változatlanul szégyenkezni, pedig már kicsit ki kéne engedni ebből a feszültségből, hiszen holnap Szenteste van, s megszületik a mi cáfolhatatlan igenünk: a világ Megváltója.
Az utolsó pillanatban, a karácsonyfa alá kaptam sepsiszentgyörgyi fiatal néprajzos barátomtól egy levelet, melynek kijózanító záró sorait most odateszem a történelem színe előtt is megbocsáthatatlan „világos” nemek mellé. S ahogy ballagdálunk fölfelé még sokáig a szégyen lépcsőin, olvasgassuk csak, mert akiket még nagyobb árvaságba taszítottunk december 5-én, így felelnek nekünk: „Most végre tudjuk, hogy hányan vagyunk. Össze kell fognunk, és nagyon sokat tennünk azért, hogy többen és egyre többen legyünk! Nem szabad elutasítanunk a hozzánk érkezőket, hiszen aki ezek után eljön Székelyföldre, az közénk való. Nem válthatja fel nemzeti imánkat a Székely Himnusz, csak olyanokkal nem szabad együtt énekelnünk, akik teli tüdővel zengik az Internacionálét. Nem égethetünk zászlót, nem feledhetjük el közös múltunkat, s a közös jövőről sem mondhatunk le.”
Egyetértően mondom az öreg pásztorral és az angyalokkal: Mennyből az igen!

2004. december 24-én



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez