Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

"Ellenséges ellenzéki" dohogás

Miért is? Mert az ügy tisztázása, úgy látszik, hogy az új országos főkapitánynak nem olyan fontos. (Lamperth Mónika belügyminiszter-asszony közlése a Kossuth Rádióban). De akik a Heti Válasz cikke és a Történeti Hivatal hiteles (lepecsételt és minősítés törölve! jelzésű) dokumentumai szerint Salgó László egykori szegedi r. százados által is készített, kiértékelt, és a megfelelő helyekre továbbított információs jelentésekben szerepelnek, azoknak még fontos lehet. (Kivétel: szegény Baka Pista, aki már nem érte meg a Történeti Hivatal megnyitását, pedig tudom, szerette volna látni, hogy Szegeden, Szekszárdon mit jelentettek róla…)
Mondom: nekünk még fontos lehet, akik 1985 szeptemberében a clevelandi alapítású emigrációs József Attila-díj okán kerültünk – nem először – egy gyékényre, s most megtudhatjuk: „valamennyien az ellenséges ellenzék képviselői” voltunk. Bevallom, e rendőrirodalmi frappáns kifejezés eleddig elkerülte figyelmemet, holott a közzétett dokumentum elég régtől birtokomban van a Történeti Hivatal jóvoltából, igaz, nem olyan szép sárgára satírozott megvilágításban, mint a Heti Válaszban. (Csoóri Sándortól tudom, hogy a Történeti Hivataltól kikért hatalmas anyagában ezen kívül még több olyan 1984–87 közötti, belső ellenséggel, írókkal foglalkozó jelentés lapul, amely Salgó László kezén átment, s aláíróként a neve is szerepel rajta.)
De maradjak csak a magam „szemétdombján”: elárulom, hogy birtokomban van még vagy félezer oldalra rúgó, velem foglalkozó s szűkebb-tágabb környezetemet is érintő iratköteg, amely 1970–1989 között keletkezett a III/III-as ügyosztály különböző részlegein. A jelentések alatt és fölött kb. 60 különböző rendű és rangú, fővárosi és vidéki állambiztonsági rendőrtiszt, továbbá tucatnál is több titkos fedőnevű ügynök, titkos megbízott (tmb.), titkos munkatárs neve olvasható. A jelentésekben többnyire „belső ellenzéki személy”, „F-dossziés személy”, „különösen veszélyes költő” címkéket kaptam. És mindössze hatévnyi figyelés, mármár irodalmi igénnyel megírt ügynöki jelentések után, egy 1976. július 7-i keltezésű iratban (készült a BM III/III-4-a Alosztályán, több jeles aláírással hitelesítve!) már az alábbi jellemzést érdemeltem ki: (pontos név, születési hely, csupán egy betű tévesztéssel, idő, anyja neve, foglalkozása) „a BRFK III/III. osztály adatai szerint alaposan gyanúsítható ellenséges írói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatú illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsősorban ideológiai és kulturális területen a fellazító politikában nyilvánul meg.
Később, 1984 őszén az Új Forrásban megjelent Nagy Imre versem miatt (Öröknyár…), majd a Tiszatáj 1986 nyarán történt betiltásakor (A Fiú naplójából c versem, mint legfőbb bűn és ok jött szóba) zengett az ég fölöttem. Kétségtelen: a legtöbbet ekkor jelentettek, írtak rólam a civil- és rendőrírnokok.
Aztán eltelt 12 év, átléptünk az új évezredbe, és csaknem ugyanott toporgunk, mint 1990 előtt. Az utcán ugyanazok a rendőrök, az „ellenséges ellenzékiekről” jelentők jönnek szembe, akik úgy gondolják, nekünk, megfigyelteknek hallgatnunk illenék. Lám a múlt el sem múlt… masszívan itt kísért. Kérdezem: csak a zsarolással befogott, porig alázott ügynököknek kell majd szégyenkezniük? Az utóbbi napok drámai történéseit nézve a Pokorni (Pákozdi) Jánosok sorsán mindenkinek érdemes eltöprengenie. Hányan is lehetnek ők? És kik tették tönkre életüket? Azt hiszem, erre elég egyértelmű a válasz.
Miért is mondtam ezt el? Talán csak azért, hogy Salgó úr (és főnöke is) megértse, miért nem tartom elfogadhatónak országos főkapitányi kinevezését. Ha továbbra is megyei kapitány marad, az még valahogy érthető. De így, enyhén szólva is provokáció. Ne szépítsük: az eltűntnek hitt állampárti világ jött vissza emblematikusan Salgó László (és mások) kinevezésével. (Azt csak zárójelben kérdezem: miképp lehetett – ugyancsak a mai összetételű koalíció idején – 1997-ben, hírszerzői múlttal, a Belügyminisztérium munkatársaként a hágai magyar nagykövetségre diplomáciai szolgálatra kinevezni? Nem volt ez túl barátságtalan lépés a Holland Királysággal szemben?)
Most hőgutás nyár… és mondják: helyzet van. Sőt, ahogy látom, fokozódik. Tehát maradok továbbra is, mint voltam 1985-ben: ellenséges ellenzéki. Lesz munkájuk a régi/új értékelő tiszteknek.

P. s. Ma, szombaton (2002. július 6-án) kora reggel, amikor pontot tettem e rövid írás végére, egymás után két nagyon fontos cikket olvastam. Csoóri Sándor a Magyar Nemzetben, Kis János pedig az ÉS-ben szólt felrázó erővel szinte ugyanarról: egy morálisan teljesen szétesett, már-már abszurdba hajló országról. Mondom is: mintha valahol Monoron lennénk… másfél évvel Lakitelek előtt. Kis időutazás. Bizony barátaim: most aztán végképp nem lehet tudni, mit hoz a múlt!

(Heti Válasz, 2002. július 12.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez