Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Hogy a forradalom fénye megmaradjon

EMLÉKEZŐ BESZÉD A MAGYAR ÍRÓK NEVÉBEN BEM TÁBORNOK SZOBRÁNÁL, 2003. OKTÓBER 22-ÉN

Bem tábornok szobránál, ahol most emlékezünk és fejet hajtunk, három történelmi idő gyönyörű kézfogása találkozik és melegíti föl nemcsak az egymásba fogódzó kezeinket, s nemcsak a fellobbanó forradalmak szent tüzének lángját hosszabbítja meg a fáklyák mai fényével, mely a fiatal arcokra vetül, de soroltatja velünk a konkrét történelmi idők, napok, percek egészét és törtrészeit. Azaz: hiteles históriánkat.
Az én három egybekapaszkodó dátumom, 1848, 1956 és 1989. De azt hiszem, hogy mindannyiunké ezen az októberi estén, akik itt gyűltünk egybe Bem tábornok szobránál, ahol az 56-os forradalom első és önfeledt szívdobbanása volt 47 esztendeje, október 23-án.
1848-at nem kell magyaráznunk. Bem mellé mindig oda képzeljük Petőfit is; minden egyes forradalomra buzdító és a szabadságért harcoló verssorával, melyeket itt, a sereglő, összetalálkozó egyetemisták előtt 1956-ban Bessenyei Ferenc és a drága emlékű Sinkovits Imre – akik, már attól kezdve a nemzet magaválasztotta színészei – mondottak el, s nemcsak itt, de a Duna túlpartján is, a Petőfi szobornál. Itt szólt akkor Veres Péter a magyar írók nevében az igaz szókra éhes ezerekhez, akik nem véletlenül jöttek ide, s nem véletlenül fogalmazták meg a poznani tüntetők, a testvéri lengyel nép melletti szolidaritás-pontjaikat és skandálták: Bem apó és Kossuth népe, / Menjünk együtt, kéz a kézbe!, vagy azt, hogy: Lengyelország példát mutat, / Kövessük a magyar utat!
Igen: a magyar út elsősorban is, a lengyelekéhez hasonlóan a függetlenség, a zsarnoktól való megszabadulás kívánalma volt. Kiszökkenés a nagy ázsiai szovjet-orosz csizmatalp alól, s megszabadulás azoktól is, akiket ennek a csizmának a haza akaratával szembeszegülő kiszolgálása tartott a hatalomban. Másképpen, de nem finomabban szólva: megbocsáthatatlan árulásuk önnön népük és hazájuk ellen.
Igen, ez volt a legtisztább forradalom, a magyar 56 mozgatórugója, és a későbbi napok szabadságharcának szent esszenciája.
S innen indult s hömpölygött tovább Bem szobrának talapzatáról a forradalmas tiszta szándék, Petőfi halhatatlan verseivel, s már az utált sarlókalapácsos címertől megfosztott zászlók, a lyukas magyar trikolórok méltóságteljes lobogásával.
A hármas kézfogásban, igen, jól hallhatták a közelmúlt évszámát is említettem. Annyi félszeg, tétova év, levert kisebb-nagyobb tüntetés, megmozdulás, megfélemlítés után 1989 októberében itt volt a kiegyenesedni kész, emlékeit már meg nem tagadó magyar nép, itt volt ezen a téren… Már megbátorodott annyira, hogy elvesse a puha diktatúrának csúfolt évtizedek hamis, az agyakba besulykolt szentenciáját, miszerint: a felejtésre való hajlam, a cselekvés egyetlen lehetséges módja.
S ezért fejet hajtott június 16-án a Hősök terén a mártír miniszterelnök, Nagy Imre és kivégzett társai, és minden harcban elesett, törvénytelenül meggyilkolt koporsója előtt. S ott volt a Kossuth téren október 23-án az új magyar köztársaság kikiáltásának pillanatában. Ezért a legmozgalmasabb, legszebb évnek gondolom legújabbkori történelmünkben, de Közép-Európa megszállt, leigázott népeinek történelmében is az 1989-es esztendőt, melyhez a mi októberi forradalmunk adta a legnagyobb, vérrel pecsételt példát s a szellemi muníciót. De e tektonikus földmozgásban nem feledkezhetünk meg sem a csehek és szlovákok 68-áról, sem pedig a lengyelek 1980-ban kezdődő szolidaritásmozgalmáról. Hiszen a lengyelek megint előttünk jártak.
S csaknem a kezdetektől, tíz esztendeje itt vannak velünk, itt vagytok velünk a Rákóczi Szövetség hívására Ti is, kedves határainkon túli magyar fiatalok: egyetemisták és középiskolások, hogy elszakítatlanul együtt ünnepeljünk és emlékezzünk.
Mert a magyar 56 forradalmának és szabadság küzdelmének nagyszerűsége, és a leveretés és megtorlás döbbenete és gyásza, ahol csak magyar élt, mindenüvé eljutott. S szenvedtek is érte sokan! Voltak kivégzések Erdélyben és Kárpátalján. Szigorú börtönbüntetések, Duna-delta, mert magyarok lévén (de román kivégzettekről, elitéltekről is tud a história) együtt éreztek a magyar forradalommal s ennek jelét is adták.
Most csak egy nevet említek a sok érdemes közül, drága barátomat, költőtársamat, Páskándi Gézát, aki e helyről szólt hozzátok, idősebb társaitokhoz a kilencvenes évek elején, s akit a kolozsvári Bolyai Egyetem diákjaként hosszú évekre „utaltak be” a Duna-delta mocsaraiba, és más romániai börtönökbe, ahogy ő mondta volt keserű tréfával: „kissé elmélyültebb szemináriumi munkára.”
A szabad világ főhajtása és emlékezete akkor, közvetlenül a leveretés után nem késett, nem hagyott ki, amikor a miénk, a kádári brutális diktatúra éveiben – akár az erős szélfúvásban a gyertya – szükségszerűn csak pislákolt. Legszebb, legmegrendítőbb írással minden antológia élén, így az eleddig öt kiadást megélt Gloria victis élén is (amely a nagyvilág 43 nemzete jeles költőnek 150 magyarra fordított versét öleli föl) joggal Albert Camus neve ragyog legfényesebben ügyünk mellett. Óhajtanám, hogy A magyarok vére, minden magyar fiatal számára legyen kötelező memoriter!
De azt se felejtsük, s itt e téren különösen ne, hogy a legelső vers, mely értünk és mellettünk szólt, az nem véletlenül éppen az öt éve elhunyt nagyszerű lengyel költőé, Zbigniew Herbertté volt. Címe: A magyaroknak. Ezt is érdemes megtanulnunk és megjegyeznünk!
S az is a mi 56-unk kései hatásához tartozik, hogy a forradalom harmincadik évfordulóján, 1986-ban, amikor még sem emlékezni, sem ünnepelni nem lehetett, egy hazájából elüldözött, emigráns litván, szintén világhírű költő, Tomas Venclova Bécsből Budapestre jött, kicselezte az itt posztoló, nyilván Bem apót vigyázó rendőröket, s virágcsokrot helyezett el ezen a talapzaton, majd minderről egy gyönyörű verset írt. Bocsássanak meg ezért a személyességért, de én e bátor gesztust nagyon tudtam értékelni, hisz itthon akkor épp a Tiszatáj című folyóirat betiltása utáni hónapokban vagyunk, merthogy ott kicsivel előbbre (júniusra) hoztuk – verses közreműködésemmel – az októberi megemlékezést.
Tisztelt emlékezők! Még a 47 évvel ezelőtti időkben vagyunk, ha lassan időutazásunk végére is érünk…
Szóval már abban a szívünk minden dobbanásával megőrzése méltó, és felmutatásra érdemes alig-kéthétben, amelyről, ha hazai toll kell, hát én az Irodalmi Újság elhíresült november 2-i számából Szabó Lőrincet idézem. Idézem jövőnek szóló imáját, mert gyönyörű, igaz és sugallatos.
Így közelítsenek e sorokhoz, akiknek fülük van a hallásra és szívük, elszánásuk és tehetségük a cselekvésre:
 „Amit a magyarság most művelt, azt… lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó. Glóriaként, melyben soha ki nem hül a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Nem szabad csökkentenünk a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje benne végső diadalra céljainkat…!”
Ezt az imát, nem tétován, nem hamisan már nekünk kell tovább mondanunk! Hogy a forradalom, fénye és igazsága megmaradjon, Ti segítsetek, Fiatalok!
Befejezésül és biztatásul egy vers (amely az előbb emlegetett Tiszatájban jelent meg 1986-ban), mert jöhet még idő, amikor szükség lehet a bátorságra.

Félelmen túli

Hogy fényesednek az éjszakák,
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ének.

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy,
s miért a csillagok fölötte.


(Szabad Föld, 2003. november 7.)




< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez