Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Egy sajátos Közép-Európai kísérlet; avagy "alapítvány a nemzet javára"

VÁZLATOS ÁTTEKINTÉS A BETHLEN GÁBOR ALAPÍTVÁNYRÓL

A cím második lépcsőfokát idézőjelbe tettem, holott magam is vallom ezt a nézetet. De nem ezért az idézőjel, hanem mert a Népszabadság című pártlap (a létező egypárt-lap) olvasói levele fogalmazott így az elmúlt év nyarán, amikor joggal azt kifogásolta – hogy az említett sajtóorgánum panorámát készítve a gombamód szaporodó magyarországi alapítványokról, a Bethlen Gáborról elnevezettet kifelejtette a képből. Szép dolog, mondhatnám, s valóban meg is lepődtünk, amikor az okos és érvelő levélrészletet közölték, amely mintegy bemutatja – létrejötte után két évvel – ezt a magánalapítványt. Ismerteti céljait, s így jut arra a következtetésre, hogy tudniillik: ez a legátfogóbb, az egész magyarsághoz szóló, a nemzet érdekeit fölvállaló szövetkezés. Az olvasói levél még a csekkszámlaszámot is közli, melyre a támogatók rendre elküldhetik hozzájárulásukat. Határozottan szép gesztus! Hihetnénk a tavaly nyáron elinduló, lassan araszolgató kibontakozás egy apró rezdülésének. Mert mi annyi csalatkozás, átverés után, a legapróbb jelzéseket is úgy fogjuk föl: valami jó irányba mozdul, valahol megértettek egy szót az éveken át makacsul ismételgetett mondatainkból.
S most lépjünk vissza a cím első lépcsőjére, hogy érzékeltethessük ennek az autonómia-kísérletnek előtörténetét is, azt gondolva: bizony ebben modellértékű rajzot nyújthatunk át az elmúlt évtized magyarországi görcseiről, útvesztőiről. Arról az áldatlan terepről, melyen a politika és a szellem embereinek bújócska vagy méginkább ipiapacs-játéka folyt, ahol természetesen a szellem emberei közül jónéhánynak mondták: „álljon a falhoz (ha nem is oly drasztikusan, mint 1956 előtt és egypár évig még utána is), és legyen a hunyó.” S ha mégis kinyitotta szemét, hát újra számolhatott a végtelenségig, a tökéletes kifáradásig és sohasem mondták: „rejtőzködünk ugyan, de azért elérhetők, megtalálhatók vagyunk.” Mondjuk az ország, a nemzet, a világ bármely táján élő magyarság dolgában, ügyében. Ezt nem mondták. Ezt a szemkinyitásnyi gondolatot kifejezetten rossz néven vették a politikusi mezt viselő csapattagok, „játszótársak”.
Innen kell indítani a történetet, komolyabbra és tárgyszerűbbre fogni a mondandót. Bizonyára a jelenlevők jól ismerik az 1985. szept. 20-i dátummal kibocsátott Felhívásunkat. Ott csak egy mondatban utalunk arra, hogy hat kemény esztendőbe telt, míg az 1979 Karácsonyán megfogalmazott áhítás valóság lehetett. A kérdés az volt, hogy Bethlen Gábor születésének 400. évfordulója, amely 1980-ban következett be, kitűnő és fölöttébb szükséges pillanatnak látszik, hogy létrejöhessen egy, az ő szellemiségét idéző magánalapítvány, mert „égető teendőink természete bethleni munkát kíván” – így alliteráltunk, így esdekeltünk. Nyomatékkal írtuk le a Nagyságos Fejedelemről, hogy „a három részre szakadt Magyarország érdekeinek erős várává építette Erdélyt. Fejedelemsége – békíthetetlennek látszó ellentétek közepette – a benne élő népek, vallások, nemzetiségek közös otthonaként védelmezhette a nemzeti függetlenség ügyét. A realitásokban rejlő magasabb lehetőségek felé vitte nemzetét; a tehetség, hűség és szívósság, amellyel magasrendű céljaiért küzdeni tudott, ma is hatékony példa lehet mindazok számára, akik a közösségi érdekű alkotómunkát tekintik hivatásuknak”. Az alapítvány ötletét és tervezetét először Bakos István fiatal tudományszervező, egykori Eötvös-kollégista vetette papírra, s Csoóri Sándorral, Kiss Ferenccel, Für Lajossal és Sánta Ferenccel kereste fel Illyés Gyulát. Illyés az előbb idézett levél megfogalmazásában is részt vett, majd elsőnek írta alá 1979 Karácsonyán Németh László valamint Kodály Zoltán özvegyével és Csoóri Sándorral egyetemben, így adva nyomatékot a kezdeményezés komolyságának és annak az eltökélt szándéknak, hogy valóban szükség van erre az alapítványra, melynek névadója nem véletlenül Bethlen Gábor. Illyés ekkor már csaknem két évvel túl van a Válasz Herdernek című korszakos és figyelmeztető írásán, s annak román részről történt durva megtámadásán is. Túl van úgy, hogy nem adhat választ Mihnea Gheorghiunak, akadémiai elnöknek – mert a magyar politikai „éleslátás” akkor így látta jónak (tán Herdernek újra válaszolhatott volna!), s így helyette, néhány hónap elteltével egy szürkére silányított, csaknem brossura-ízű szöveg látott napvilágot az ÉS-ben, Pach Zsigmond akadémikus tollából. Szégyen, de 10 év után, a napokban jelent meg a Magyar Nemzetben Illyés: Fegyelmezetten című szívszorító, valóban fegyelmezett és méltó válasza. Lám-lám, a dolgok összefüggnek. Mert a beadványt hamarosan a négy első kezdeményezőn kívül még 61 író, művész, tudós, elismert békés és békétlen hazánkfia írta alá; így került az akkori kulturális miniszter, Pozsgay Imre asztalára. Ő támogatta a tervet, de a dolgok mifelénk nem ott szoktak eldőlni, ahol logikusnak tűnne. Pozsgay Imre 1981 novemberében találkozott a beadvány aláíróinak egy csoportjával és biztatóan foglalt állást az ügy előmenetelét illetően. Aztán jöttek a keményebb napokhetek itthon is, és az egyre romló magyar kisebbségi helyzetről számot adó jelzések, Romániából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából és a Szovjetunióból is. Budapesten 1981. dec. 13-án az írószövetség egy kritikus és meglepően felszabadult légkörű közgyűlés után – 1956 óta először – titkosan választhatott, a tagság akaratát és véleményét tükröző képviseletet: választmányt. Ne feledjük, december 13-a volt. Lengyelországban a szükségállapot bevezetésének napja. Mi pedig a híres angyalföldi munkáskerület hipermodern, csupaüveg pártházában titkosan szavazunk. De a pártházat – ahogy illik – fegyveres munkásőrök védik: a rebellió nem szaladhatott ki az utcára.
Az akkori hangulat már előlegezte azt, ami aztán a következő 5 esztendőben történt a szövetség Bajza utcai székházában. Egy nagyon szűk terepen, 6–700 tollforgató képviseletében és nagy többségének támogató egyetértésével, sőt biztatásával próbáltuk a szavakat és a tetteket közelíteni egymáshoz; írói, alkotói felelősségünket, illetékességünket a tabunak tartott és szánt tartományokra is kiterjeszteni. Ez már 1982-ben is megnyilvánult a kisebbségben élő magyarság egyre romló sorsának többszöri fölvezetésekor. Köteles Pál ekkor jelentette meg a Lacranjan-kritikáját a Tiszatájban, s ezért bizony a lapot erősen megintették. Az alapítványt kezdeményező írók többsége tagja volt az írószövetség választmányának is, így logikus, hogy a hadviselés terepén azonos nevek forgatták a szabályát, a tollat. 1982 nyarán, Pozsgay Imrét váratlanul eltávolították a minisztérium éléről (bűnei között nyilván előkelő helyen regisztrálták, hogy megértő volt az új írószövetségi alakulat demokratikus törekvéseivel, s a szerveződő BGA* eszméivel is rokonszenvezett). Az alapítvány ügye végleg elakadni látszott, pedig 1982 májusában az első kezdeményezők egybehívták az aláírókat a Kárpátia Étterembe, és Előkészítő Bizottságot alakítottak, melynek elnöke Kodály Zoltánné, titkára Kiss Gy. Csaba lett.
Ez év őszén ünnepeltük Illyés 80. születésnapját. A köszöntőkben az Egy mondat a zsarnokságrólt is lehetett említeni félmondatokkal, mint nagy verset, de aztán a születésnap elmúltával váratlanul jött a leckéztetés. Illyés egy külföldi lapnak nyilatkozott a magyar kisebbségek helyzetéről s nem hallgatta el a kedvezőtlen jugoszláviai folyamatokat sem: ekkor érte az otromba támadás az újvidéki Magyar Szóban. A kijelölt (vagy önkéntes) orvlövész Bori Imre, irodalomtudós professzor volt, aki a magyar kultúrpolitika kedvence abban az időben és azóta is, és az Illyés vagy Németh László habitusú alkotókat különben nem kedvelő, az avantgárdot preferáló esztéta hírében állt. Kioktatta Illyést a vajdasági helyzetről, mintegy erősítendő a költőre oly sűrűn sütögetett nacionalista bélyeget. Bizony ez a cikk hájjal kenegethette a román akadémikust is. Illyés ekkor már a halálos ágyán feküdt. Talán nem is tudott Bori írásáról. Az írószövetség választmánya egyhangúlag nyilatkozatot fogadott el, melyben visszautasította Bori Imre vádjait, de ez a szöveg – minden ígéret ellenére – ezideig még nem jelenhetett meg Magyarországon. Pedig a választmány tagjai számtalanszor előhozták, ekkor hol jugoszláv, hol magyar érdekekre hivatkozott a pártapparátus képviselője; hol meg a „kipróbált” proletárinternacionalizmusra. Illyés úgy ment el, hogy nem védhettük meg, úgy ment el, hogy nem láthatta nyomtatásban a román akadémia elnökének szóló válaszát, azt viszont megérhette: hogy ezen írásainak foglalatát, a Szellem és erőszakot, raktárba tették. (Most várja a kései feltámadást.) Mint ahogy az Egy mondat a zsarnokságról 1986-ban már könyvben is megjelenhetett. Az egykori tiltók ma nagyvonalú engedélyezők akarnak lenni. Netán a glasznoszty élharcosai, hogy a „túlsó part” felé igyekvő kompon is a belső deszkákon maradhassanak. Tehát helyükön, biztonságban.
Barátaim, nekünk otthon különösen szükségünk van a pontos és kérlelhetetlen emlékezetre! És nem feledhetjük ugyanez évben azt a politikai hisztériát sem, amit Csoóri Sándor Duray Miklós könyvéhez írt előszava váltott ki. Szinte előttem a távirat, melyen mint elnökségi tagot, a szövetség titkárát teljesen szokatlan módon a művelődési miniszter elé idéznek, s ott Csoóri fejére olvassák bűneit úgy, hogy a jelenlevő elnökségi tagok még nem is ismerték a „bűnös” irodalmat. S aztán nem feledhetjük Csurka István bátor kiállását a leckéztetés és Csoóri letiltása miatt; hogy akkor kilép a szövetségből is, de erről lebeszéljük… „fejet ajándékba nem adunk” – mondogatjuk magunknak is a Nagy László-i imperatívuszt.
De őszre időzítve a mostanság svájci nagykövet Hajdú János – kollektív munkát saját neve alá vont – dolgozata. Úgy hírlik, kénytelen volt saját neve alá vonni, ámbár a vonakodás mértékéről nem tudunk, erről legutóbb sem volt hajlandó nyilatkozni a Rádióban, mert félő, hogy komoly funkcióban levő, vagy éppen most oda avanzsáló elvtársakat kellene fogalmazó partnerként megneveznie. (Viccesen kérdeztem akkoriban egyik ÉS-nél dolgozó munkatársat: „hány embernek küldtétek ki a honoráriumot?” A válasz: „egynek, de lényegesen többet a szokásosnál, így elosztható a pénzben nem mérhető szolgálati jutalom.”)
A szövetség választmánya ismét csak saját falai között maradt tiltakozásával, és sem a Hajdú-cikket közlő lapban, sem más magyarországi orgánumban nem tudta véleményét kinyilvánítani.
1984 nyarán döntő lépésre szántuk el magunkat – tizenkilencen – az alapítvány ügyében. Pontosabban: jó néhány kérést terjesztettünk föl egy viszonylag lojális hangvételű levélben. A címzett a párt első titkára volt. E levélben azt kértük, hogy az esedékes XII. pártkongresszuson kiemelten foglakozzanak a magyar kisebbségek egyre aggasztóbb helyzetével és szánják el magukat érdemi lépésekre. (Mondanom sem kell, ez 1985 márciusában nem történt meg!) Kértük továbbá a BGA engedélyezését, az Erdély történetének megjelentetését, a Magyarságtudományi Intézet létrehozását. Fontosnak ítéltünk egy tárcaközi minisztériumot, vagy szerényebben egy bizottságot, amely a kisebbségi magyarság ügyeivel foglalkozna. (Ekkor már sok volt a hivatalosan áttelepülő, megoldatlan problémákkal.) Kértük a rádió és a tv adókörzetének növelését, hogy legalább így fejezzük ki a törődést, az ország figyelmét. Kértünk továbbá egy kéthetenként megjelenő lapot, melyet szintén Illyés kezdeményezett hasztalan már egy évtizede. A pár oldalas levél címzettje helyett hamarosan a PB tagja, a KB titkára fogadott bennünket. Ígéretet kaptunk az alapítványra, a Hungarológiai Intézetre, a három kötetes Erdély történetére, és a rádió-tv adások szórási távolságának növelésére. Határozott nem volt a válasz a tárcaközi minisztériumra, úgymond ezt a másik fél (bármelyik szomszéd állam) beavatkozásnak veheti. S ekkor is elkenték a lap ügyét. Arra, hogy a pártkongreszszus miképp veszi elő, egyáltalán előveszi-e ezt a szerintünk akkor is legfontosabb, az egész nemzetet érintő ügyet – érdemi és megnyugtató választ nem kaptunk. Aczél György a válaszokat mint PB-döntést, és egyúttal az első titkár véleményét tolmácsolta.
S valóban, csaknem egy esztendő múlva az ígéretekből valóság lett. Létrejött a Magyarságkutató Csoport, 1985 júniusában mint „kötelezettségvállalást közérdekű célra” a művelődési miniszter alapító okirattal engedélyezte a BGA-t. Megjelent később a nagy vihart kiváltó Erdély története is. Sőt az idén egy nagyobb teljesítményű rádióadó is működésbe lépett.
Itt volnánk a mában, kissé hosszan és részletezve vázoltam az „előtörténetet”. Egy jó kezdeményezés csöndes kálváriáját, amely újszerűségével (akkor egyáltalán nem léteztek még alapítványok, hosszú ideje alapítványi törvény sem volt a Polgári Törvénykönyvben, a jogi rendezésre csak 1987 szeptemberében került sor, amikor az Országgyűlés törvényt hozott erről), szellemiségével, s tán a kérelmezők egy részének nézeteivel váltotta ki a felsőbbség konok ellenszenvét. Ám ne magyarázzuk, ne keressük a fölmentést az engedélyezők gyanakvására és tiltására. Mert ez a törvényes engedélyezés után is kísérte, kíséri az alapítványt. Ha azt mondanám, hogy szerencsére, tán még cinikusnak is tetszhetnék. De nem vagyok cinikus. Az akadályok leküzdése pontosíthatja és finomíthatja a mi taktikánkat, és fonák módon, még hasznunkra is lehet. De itt persze nem a mi hasznunkról van szó, hanem az ügyről; a legfőbb kárvallottról. Most látjuk csak igazán, hogy a kényszerű várakoztatásban eltelt hat esztendő, amely idegőrlő tárgyalásokkal és megalázó szituációk sokaságával volt ékesítve, csupán a kezdeményezők által idejében fölismert veszélyeket tette egyre valóságosabbá. És azt is tudjuk, hogy az engedélyezést követő három esztendőben, napjainkig, mennyit romlott a helyzet. A magyar kisebbségek sorsa – különös tekintettel az erdélyi és felvidéki magyarságra (romániai és szlovákiai) –, mára már mindenki számára sűrű felkiáltójelekkel mutatja, követeli, hogy itt valóban bethleni munkára van – vagy lenne szükség. Hogy sok tekintetben a 24. óra utolsó perceire fordult az őrült mutató. S ebben bizony – ne szépítsük a dolgot – országunk pártja és kormánya rendesen besegített!!!
Mert az elmúlt negyven esztendőben, éppen 1948 óta, a proletárinternacionalizmus zászlaja alá tömörülve vakon és süketen menetelt, s nem látta, nem hallotta, hogy egy karnyújtásnyira tőle a magyar kisebbségek miféle törvénytelenségeknek vannak kitéve. S ha ezt – kivéve az elmúlt egy-két esztendőt – valaki szóvá tette, rögvest a szocializmus, sőt még azok ellensége is lett, akikért szót emelt. Divat-szlogenné vált a „többet ártunk, mint használunk” elve, vagy inkább elvtelensége; meg az a szállóige, amely így hangzott el sokszor kisebbségi értelmiségiekről is: „ne lőjünk egy olyan repülőre, amelyen 3 millió túsz utazik!” Biztos volt erre is tapasztalat, s most is adódik. Én is olvastam azt a hetilapban közzétett levelet, amelyben valaki fölpanaszolja a júniusi budapesti tüntetés szervezőinek, hogy az esemény után a román hatóságok nem engedték be szülőföldjére. Az a hatalom, amelyik az uralmát végeredményben diktatórikus alapon tartja fönn, nem igazán törődik azzal, hogy a szomszédban is így, vagy kicsit drasztikusabb eszközökkel teszik ugyanezt. Még akkor sem, ha magyarokkal teszik, hiszen országon belül is van kisebbségi helyzet, az ország döntő többsége van „kisebbségi” helyzetben. Mert tudjuk, sokszor elmondták: 1948-ban „történelmileg így alakult”. Sokáig nem kérdezték meg ezt a kisebbségi kisebbséget arról, hogy miként gondolkodik a saját sorsáról, miként érez és gondolkodik, a szomszédban és a nagyvilágban élő testvérei sorsáról. Pedig Csoóri Sándorral valljuk: „A nemzet mi vagyunk!
El kell mondanom még, és tisztem is, hogy e helyütt is emlékezzem azokra, akik már nem érhették meg az alapítvány engedélyezését, így: Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, Jócsik Lajos írók; Huszárik Zoltán filmrendező; Juhász Pál és Zsebők Zoltán orvosprofesszorok. Alapítványunk történetében az elvesztegetett idő, a kényszerűen elvesztegetett idő – pótolhatatlan. Mert az a terv, amely az alapítványt döntően a hazai magyarság támogatásával kívánta létrehozni a nyolcvanas évek elejére, csak szerény mértékben valósulhatott meg. Hiszen az eltelt évek alatt a magyarországi lakosság is sokkal rosszabb anyagi helyzetbe került. Ennek ellenére a hivatalos engedélyezés óta több ezren küldték el támogatásukat csekkszámlánkra. Holott a továbbélő gyanakvás sok esetben a nyílt tiltást eredményezte. Például országos napilapban nem jelenhetett meg Felhívásunk; több irodalmi folyóiratból, 1985 decemberében már korrektúrában vetették ki (javasolták kivenni) a gondos előcenzorok a Felhívást. És indokként semmit sem mondtak. A szerencsétlen szerkesztők örültek, ha előcenzorok igazították el őket s nem az utócenzorok, ami már súlyosabb következményekkel járt.
Konrád György írta nagyon szellemesen és igazul: hogy „nálunk a cenzúraszegés kisebbségi sport, a többség jól elfér a cenzurális keretek között”. A szerkesztők többsége is elfért, aki vétett ellene, azaz rosszul ítélte meg, hogy aznap éppen hol a „partvonal” – azt leváltották. (Lásd Mozgó Világ, 1983; Új Forrás, 1984; Tiszatáj, 1986). Amikor írásban megkérdeztük, hogy ezzel a csupán informáló Felhívással mi a gond, persze nem kaptunk írásos választ, hanem közvetett, kiszivárogtatott információt, ilyen kis hírmorzsákat:
a) nem örülnek ennek a Felhívásnak Romániában és máshol sem,
b) a lakosság úgyis lázong a TEHO** ellen, minek újabb fizetésre buzdítani (ezt állítólag a szakszervezet feje mondotta egy PB ülésen, ahol is szóba kerültünk újfent)
c) elvonjuk a pénzt a Nemzeti Színházra „önként és dalolva” adakozóktól. Szóval tetszés szerint válogathattunk az indokok közül. A Felhívás ennek ellenére fontos irodalmi, szakmai folyóiratokban, és sok egyetemi, főiskolai kiadványban látott napvilágot, postai úton is eljutott ezrekhez, a megszólítottak nagy része kedvezően reagált. Egyéni és csoportos támogatók, egyházi (református és katolikus) intézmények, szocialista brigádok, kisnyugdíjasok, döntően értelmiségiek küldték el támogatásukat. Közöttük meglepően nagy számban vannak a műszaki és agrárértelmiség képviselői is, akik az ügy mellé álltak. Bár az alapítvány egy pénzügyi konstrukció, ahol az okos kurátorok, mérlegelve a javaslatokat, évente díjakat, ösztöndíjakat szavaznak meg a kamatokból: mégis úgy érzem, itt egy mozgalom alakult ki, ha nem is oly méretű, mint kezdetben gondoltuk. Külön kell megemlíteni az olyan megmozdulásokat, mint neves képzőművészek aukcióit, előadóművészek (színészek, zenészek) estjeit. A befolyt összegeket minden esetben átutalták az alapítvány számlájára. A fiatalság is példaszerűen mellénk állt: mindenek előtt a Közgazdasági Egyetem Rajk László Szakkollégiuma, a Műszaki Egyetem Martos Kollégiuma, a Református Teológia Ráday Kollégiuma, valamint az Eötvös Kollégium diáksága és segítőkész igazgatója. A vidéki főiskolák közül kiemelkedően pártfogolta ügyünket az Egri Tanárképző Agria Köre (ott például egy előadássorozatot rendeztek, amelynek keretében a kisebbségi magyarság sorsával és a nemzeti identitás kérdéskörével foglalkoztak, neves előadókkal, s egész bevételüket átutalták). De megemlíthetjük a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző szinte valamennyi évfolyamát.
Erőt jelent és öröm számunkra, hogy Felhívásunk utat talált a nyugati magyarsághoz is. Újságjaikban sok helyen viszontláthattuk Felhívásunkat, s azóta is folyamatosan hírt adnak rólunk. Ennek nyomán nyugat-európai, észak- és dél-amerikai, ausztráliai egyének és szervezetek, közösségek küldték el csekkszámlánkra a magyar forintnál sokkal jobb pénzüket, melyből mi eddig csak forintot, illetve ennek is csak a kamatait láthatjuk. Értesüléseink szerint többeket visszariasztott – holott támogatási szándékuk megvolt – a valutakezelés ezen formája. Miután 1987-ben végre az alapítványok visszakerültek a Polgári Törvénykönyvbe, minden magyarországi alapítvány automatikusan jogi személlyé vált, s devizát is kezelhet. Köszönettel vettük, hogy a most megjelent Nyugati Magyarság már közli devizaszámla-számunkat.
Kialakulóban van az alapítvány hathatósabb támogatására és távlati céljainak elérését ösztönző nyugaton felajánlott és létrehozott díjazási forma. Így pl. Baselben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem mellett létrejött Tóth János Alapítvány Bethlen ösztöndíja; a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének nemrégiben felajánlott Stockholm-stipendiuma. S remélhetőleg hamarosan létrejön az Egyesült Államokban és Kanadában is egy támogatási alap, vagy ösztöndíj, melynek szervezését és a pénz kezelését a Magyar Emberjogi Alapítvány vállalná. Otthoni devizaszámlánkon pedig szintén nyugatról jövő felajánlásként hamarosan megvalósulhat egy kizárólag kisebbségi magyar orvosokat támogató ösztöndíj, valamint egy magyar–japán ösztöndíj a magyar-uráli nyelvészeti kutatások támogatására.
S nem feledkezhetünk meg az Erdélyi Világszövetség, s azon belül is társelnökének, Zolcsák Istvánnak önzetlen és nagyvonalú támogatásáról, aki a bethleni szellemiséget erősítendő, még külön célfelajánlásként fontos kisebbségi kutatások elvégzését és tanulmányok megírását szorgalmazza. Ebben a munkában alapítványunknak jelentős koordináló szerep jut.
Mivel felhívásunkról, mint közismert dokumentumról beszéltem, azért szükségtelennek látszik, hogy annak pontjait, eligazító passzusait megismételjük. Mégis fontosnak érzem pontosabban meghatározni az Alapítvány által támogatott tevékenységek körét. Olyan tevékenységeket kívánunk támogatni, amelyek a kultúra és a tudomány valamint a közélet területén az alábbi értékek érvényesülését szolgálják: a különböző országokban élő magyar etnikum (Magyarországon kívül Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában, a Szovjetunióban és számos nyugat-európai, továbbá tengerentúli országban) közötti természetes kapcsolatokat a történelmi hagyomány, az anyanyelv és a kultúra közösségeként felfogott nemzet jegyében; illetőleg a tragikus történelmű közép-európai népek szellemi együttműködését, előítéletektől mentes kölcsönös ismerkedését. Vezéreszménk a tolerancia, mindenféle kizárólagosság elutasítása. Szerény eszközeinkkel a szellemi találkozások lehetőségeit szeretnénk szaporítani, a középeurópai népek közötti előítélet-falakat bontani, a határok jelentőségét – legalább is kulturális értelemben – csökkenteni.
Az Alapítvány tevékenységének első két évében kiemelkedő esemény volt a Bethlen-díjak átadása. 1986-ban került sor első alkalommal a díj odaítélésére. Ekkor az Alapítvány tőkéje még csak egyetlen díj kibocsátását tette lehetővé.*** Az első díjazott Domokos Pál Péter zenetörténész, a magyar folklór kutatója, aki 85. születésnapján vehette át a díjat. Ez a magyar tudós hat évtizeden át végzett áldozatos munkát a magyar kultúra érdekében tanárként, szervezőként és kutatóként. Jelentősebb állami kitüntetést nem kapott tevékenységéért, sőt nemegyszer bizalmatlanság övezte személyét. Munkásságának egyik legfontosabb eredménye a Kárpátokon túli, Moldvában élő magyar népcsoport, a csángók művelődéstörténetének, zenei kultúrájának föltárása. Az 1987. évi díjazottak közül az év folyamán elhunyt Szabó T. Attila kolozsvári nyelvészprofesszor, a magyar nyelv múltjának kutatásában ért el páratlan eredményeket, nagyszabású vállalkozása az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, amelyből eddig négy kötet látott napvilágot, s halálakor éppen a Házsongárd címszóig jutott el. Király Károly neves közéleti személyiség, aki szülőföldjén az erdélyi magyar nemzetiség jogaiért szállt síkra, de mindvégig a kölcsönös román–magyar megértés szellemében. S örömünkre szolgál, hogy 1987-ben egy nagyszerű lengyel költő, esszéista is szerepelt a díjazottak között. Zbigniew Herbert régóta igaz barátként, Közép-Európa lelkiismereteként is szól hozzánk. Az ünnepi díjátadás laudációit az Alföld című folyóirat 1988/3. száma közölte. Úgy érezzük, hogy a díjazottak kiválasztása igen jó visszhangra talált az Alapítvánnyal szolidáris magyarság körében: Erről meglepően sok cikk jelent meg otthon és külföldön is. Magát a díjadást oly nagyra értékelte a Tokiói Kőrösi Csoma Center, hogy éves díját, 1000 $-t Alapítványunknak ítélte oda. Ez került először az ez év márciusában megnyitott devizaszámlánkra.
Minden egyes támogatónk egy díszes visszaigazoló lapot kap, melyen olvasható Bethlen Gábor biográfiája, s végrendeletének legszebb sorai, és Móricz Zsigmond Erdélyéből a következő mondat: „Mi minden erőt ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.” Ezt üzeni nekünk, kései utódoknak Bethlen Gábor, kinek szellemében kíván Alapítványunk az elkövetkezőkben is dolgozni.

* Az alapítvány rövidítése
** Településfejlesztési hozzájárulás, amit az állampolgár fizet, ha 51%-a – az adott településen – megszavazza.
***Egy díj összege: 50 000 Ft.


Elhangzott a Magyar Baráti Közösség ITT–OTT Konferenciáján a Reménység Tavánál 1988. augusztusában.



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez