Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Az őrzők fényes szavú őrzője

EMLÉKEZÉS CZINE MIHÁLYRA

Emlékeim szaggatott, s a bánattól meg-megakadó filmkockáin élesen megmaradt az a téli nap: immár öt esztendeje is elmúlt, amikor Czine Mihálytól e helyt búcsút vettünk. Az ég is hajlott a poézisre, mert új havat küldött a piramisként hozzá magasodó koszorúkra. Arany János Toldi estéjének zárósorai csakugyan beteljesedtek s visszhangoztak bennünk. Csak éppen itt akkor a leghűségesebb szolgálattevő szállt a sírba. Ezrek ballagtak hazafelé bánattal a szívükben, mentek a süppedő, friss hóban, siratták a magyar irodalom legendás őrzőjét, pártfogóját. Sirattuk árvaságunkat. Sirattam én is, akkor írtam ezt a verset:

Reménység jegenyéje

Czine Mihálynak odaátra

Legendák dús legénye
reménység jegenyéje
bánatunk lobogója
fölszáll a tetejébe
holnapra virradóra
gyöngyösen hull sírodra
tenger könny – zöld hajója
templomi csöndességben
fölúszik föl az Égbe
havat küld reánk onnan
mintha gézt Te már ott vagy
befödöd sebeinket
daloljunk bíztatsz minket
ahogyan asztalodnál
a félország sírodnál
énekel s éltet téged
meséli mondja léted
szemöldököd hogy táncolt
magához odaláncolt
ismerték közel s távol
hangod dallamát bárhol
törtél de nem hajoltál
érettünk szólt a zsoltár
szólt zengett messzehangzón
csikordult fellegajtón
szállt alá gyászfehérnek
országos hóesésben
ahogyan most ez ének
üzen a mindenségnek
kizöldül áprilisra
emléked sírod nyitja
legendák dús legénye
reménység jegenyéje

Szokás kicsit rezignáltan azt mondani, hogy a sírkő-avatás afféle második temetés. De mi most nem temetni, hanem éltetni akarunk Téged, Mihály! Arkangyalos szép neved napján meg különösen, itt, a Szervátiusz Tibor alkotta, márvánnyal megjelölt nyughelyeden, mely mögül kívánnánk, hogy előlépj; óhajtanánk a csodát, Te szólj helyettünk, s énekeld – mint annyiszor – a kőbe vésett zsoltárt!
Éltetni akarunk tehát, és emléked idézni szóval és énekkel, s talán nyugtalanítani is magunkat, jobbik részünket, a megfogyatkozott hűségesek karéjában. Annak a férfiúnak emlékét akarjuk idézni, akinek hangját, hibátlan mondatainak muzsikáját még a fülünkben halljuk, s látjuk szálfatermetét, magasra vetetten kissé félrehajtott fejét, és mindjárt vállunkon érezzük ölelő karját is. S kinek szeméből – ahogy Németh László lejegyezte – mindig ömlött a fény és a szeretet. Ezen érvényes mondatban benne van Isten azon ritka küldetésben járó teremtményének hologramos „útlevélképe”, akit Czine Mihályként, baráti körben Miskaként, vagy Czine tanárúrként ismertünk. De ismerték s szívükbe zárták mindenütt, ahol csak megfordult a világban, és osztotta a reménység igéit. Mert minden időben és helyzetben hitvallásként pendült a lelke, szólván és tanítván Adyval az örök memoritert: „A magyarság szükség és érték az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”
Ugye, nem felejthető, nem lesz felejthető ez a mondat, barátaim? Vancouvertől Zágonig, Lendvától Beregszászig, Pozsonytól Újvidékig, és itt a lezsugorított hazában Nagykanizsától Nyíregyházáig. S el a szatmári-beregi végekig történt szakadatlanul a csoda, ahogy pompás vonulásait véghezvitte egyszál magában, vagy máskor meg kedves íróit vezényelve hálás közönsége elé. Kis kultúrházak, iskolák, könyvtárak s magas grádicsú katedrák, egyetemi előadótermek, ódon, sokat látott templomfalak s bizony ilyen temetőkertek őrzik lényét s téveszthetetlen hangját.
Amikor összeszorul a szívünk, és alant a porban vánszorog a lelkünk, akkor gondoljunk erre a Czine Mihályos fényességgel kimondott Ady-biztatásra, melyet ő sohasem mulasztott el zászlóként meglobogtatni. Meg persze másokét sem: Illyéstől Sütő Andrásig, Tamási Árontól Nagy Lászlóig, Fábry Zoltántól Dobos Lászlóig és lehetne tovább folyatni az ő választott névsorát, azokét az érdemesekét, akik a szellemi hazát a csillagok között, a magasban építették, s akiknek műveiben bizodalma volt eleitől fogva… ezért szavukat, különös, csak a rá jellemző hangsúlyokkal sugározta tovább hallgatóságának.
Barátaim, azóta is, hányszor, de hányszor kellett volna ez a hitünket, bizodalmunkat erősítő lobogás! A szellemi tökmagjankók idejében a muszáj Herkulesek szembeszegülő kiállása, netán győzelme…! Megint nem feledhetjük Németh Lászlót, aki már a hatvanas években a fiatal irodalomtörténészben, a nagy hatású, méltán népszerű egyetemi oktatóban, s a fáradhatatlan „prédikátor-utódban” meglátta a hűséget és a szolgálatot. Azaz a pályán a leglényegesebbet, amit a szatmári juhászivadék – alkut nem ismerve – a mélyből a legmagasabbra emelt: az őrzés bátorságát az egyetemes magyar irodalom szélfútta mezein. Ezért lett ő a határainkon túli magyar irodalomnak is legkorábban hiteles szószólója, hírelője; ezért vállalta ütközeteit, s viselte a letiltásokat. Minden kitüntetésnél, díjnál érvényesebben Németh László így írt róla: „a magyar irodalom leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának védője.” S itt már Czine Mihály kortársaira, a korán elmentekre is gondolnunk kell, mondhatnánk a fényes nagy névsort, akiket ő siratott el, akik itt nyugszanak e temetőben is körülöttünk. Mert a leváltás és elfeledés művelete Czine Mihály halála után ugyancsak meggyorsult, közben átléptük az ezredév küszöbét. De ő már nem jött velünk. Élete utolsó esztendeiben nemcsak betegsége miatt volt rosszkedvű és békétlen e rámért földi purgatóriumban, hanem azért is, mert pontosan és közelről látta azt a szellemi züllést, eljelentéktelenedést, amely irodalmi eszményképeitől, Adytól, Móricztól, Tamási Árontól, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától vagy éppen a legtündöklőbb tehetségű kortársától, Nagy Lászlótól csillagtávolban óhajtotta korszerűnek és értéknek láttatni (és rögvest kanonizálni is) a hozott anyagból lebontott, mindenféle divatfuvallatokból fölénnyé pumpált talmiságot.
De erre nem vesztegetünk több szót, Mihály! Szólj rám, ha igen betévedtem volna az erdőbe, holott síremléked előtt állnék. Tudom, ez már nem a búcsúbeszéd és nem is a „vádbeszéd” ideje, de el kell mondjam: a Te irodalomtörténeted, amelyhez magadat adtad, eleven hangzó remekműként is, áll az időben. S állsz te is, előttünk, kilépve a márvány mögül, romolhatatlan arccal, örök fiatalon; állsz a megtartók, az őrzők fényes szavú őrzőjeként ama strázsán, az Ady-emlegette csillagszóró-éjszakában. És majd a legnagyobb csillag fényénél is mutatkozol nekünk, hogy sírodhoz mindig eltaláljunk.


Elhangzott Czine Mihály síremlékének avatásakor 2004. szeptember 29-én a Farkasréti temetőben.

(Heti Válasz, 2004. szept. 30.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez