Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Molnár Mátyással álmodom...

S AZ ÁLOMBA MINDIG BEVILLAN, BESÉTÁL KISS GYULA TANÁR ÚR IS… ÉS LEGTÖBBSZÖR ÉNEKEL…

(egykori szombathelyi amatőr-filmes barátaimnak)

Nem lesz különösebb tanulsága ennek az álomnak. Inkább csak azon erőlködöm, hogy az egyre gyakrabban előttem pergő filmet kicsit lelassítsam. Annyit föltétlenül érzékelek, szinte ébrenjáró aggodalommal: nem véletlenek ezek az idő mélyére tett utazások.
Nem véletlenek ezek a hívások. Az álomképek kegyetlenül realisztikusak, élesek és vibrálók egyszerre. Időszerűek. Mert a hiány is időszerűen éles. Fáj az álom, s az álom után pedig sajog a szív. De azt hiszem, ez jó sajgás.
És mégis pereg. Csupa múlt, csupa jelen. Csupa eleven idő. Megállíthatatlan.
Az időből kimetszeni egy vékony szeletet aligha lehet. Mégis erre teszek most kísérletet. Istenem, ha azt mondom KÍSÉRLET, akkor a Kilencek (az Elérhetetlen föld című antológia költői) mellett mindig Molnár Mátyás kell hogy eszembe jusson! Persze erről Mezey Kati, Oláh Janó vagy szegény Rózsa Bandi (már ő is elmasírozott az égi seregbe) mondhatna sokkal többet.
Én még csak induló, itt-ott azért már publikáló költőpalántaként erősen szorítottam, hogy legyen végre egy külön folyóirata az akkori fiataloknak, a hetvenes évek fordulóján, ahol otthon lehetünk, s ha Molnár Mátyás (és persze a Vay Ádám Múzeum Baráti Köre) a kiadó, a mentor, akkor biztosan otthon. Hisz ezt a nagyszerű embert már korábbról ismertem.
Sajnos a kitűnő elképzelés, és a már kész folyóirat is elvetélt, elvérzett. A cenzúra, amelyről terjesztették, hogy nem is létezik, csupán tiltás formájában lebeg a kéziratok fölött, bizony nem engedte napvilágra a Kísérletet. Főleg megyei és ezt követően fővárosi elvtársak fúrták meg gyalázatos módon (aztán a szokásos egymásra mutogatással gyáván kiléptek a képből, de azért az idők változásával is maradt hamis alibijük), s Molnár Mátyást újfent és rendesen megdorgálták az önzetlen pártolás miatt!
És pereg, fut visszafelé a film.
Molnár Mátyással a csekei temetőben, betűzve az A. B. F. R. A. feliratú, kényszerű rövidítések alatt a holtak kilétére utaló verseket. Molnár Mátyással boldogabb gyerekéveinek színhelyén Túristvándiban a híres vízimalomnál. Molnár Mátyással a Túr bukógátján, aztán a nagyari Petőfi-fánál, és Penyigén, amint a vízbefúlt lányok balladás történetét mondja, talán még dúdolja is a kedvünkért. És vele a tunyogmatolcsi Szamos-parton, ahol a Petőfi versébe kívánkozó kurtakocsma állt. S Tarpán is Molnár Mátyással Esze Tamás örök talpasaira várva. Aztán otthon, Vaján a Kastély-park hatalmas fái alatt kis tűzrakás parazsánál hallgatva egy készülő könyvből a Rákóczi- és kuruchagyományok, népi emlékek legszebbjeit. Ez lett a Fordulj kedves lovam…, melyet Ferenczi Imrével közösen jegyzett 1972-ben, amelyről volt szerencsém írni az akkori Népművelés című lapban. Egy korai versemben pedig így foglaltam össze mondandómat, s aztán valamelyik levelem végére afféle appendixként oda is másoltam, küldvén Molnár Mátyás uramnak Vajára.

Megfordítva a lovon a patkó

Suhog a beregi erdő,
törvényre emelkedik a kár!
„Pro patria et libertate”
kibomlik hajad akár

a zászló, Nagyságos Fejedelem.
Megfordítva a lovon a patkó,
menekvés Beregtől, Szatmárig –
mögötted Lengyelhon, előtted Rodostó!

Igen, mindez a hatvanas évek legvégéről előpergő film, amely akkoriban néhány év alatt párszor még megismétlődött. De már azzal a biztos tudással, hogy egy rendkívüli ember vendégei vagyunk. S ez a rendkívüli ember Molnár Mátyás.
A legendásítást Kiss Gyula tanár úr kezdte el, aki alkatában és némely jó hajlamában Móricz Zsigmond alteregójaként gyalogolt és énekelt előttünk. Aki maga is legenda volt hajdani érdemes népikollégista, később népművelői gyülekezetekben. Nos, ő úgy beszélt Molnár Mátyásról, mint egy földön járó, de főleg Szatmárban és Beregben, a Tiszaháton, Móricz mai és mindenkori szegényei közt ténykedő szentről. Akit ugyan rengetegen gáncsolnak, akadályoznak munkájában, de ő mégis, s azért is…! Legtöbbször célhoz ér. Mert jó ügyei és végeznivaló nehéz feladatai vannak. S az ügyek és a feladatok – ahogy ezt Németh László írta már – védenek is, főleg, ha oly nagyok, mint amilyeneket Molnár Mátyás a vállára vett.
Valahonnan most Mátyás bácsi (mert én bácsiztam szóban és leveleimben is, hiszen korban csaknem három évtizeddel járt előttem) szelíd, kissé rekedtes hangját hallom, gyérülő szőkésbarna hajának lebbenését látom, amint a festőien szép szatmári, ligetes tájakon járunk.
De együtt a hang és kép a Móricz-bajuszos Kiss Gyuláéval, aki a nyugati végekről lett ennek a tájnak(is) a szerelmese, s kötelességének érezte, hogy szombathelyi népművelő-könyvtár szakos tanítványait (miután már betéve fújták az őrségi szerek-et, s jártak a veleméri és a csempeszkopácsi templomban meg a velemi Szent Víd-kápolnában, s nagyjából eligazodtak, szöveg és dallam szerint is a legszebb háromszáz régi stílusú magyar népdalban) elhozza Molnár Mátyás színe elé. Hogy akkor tessék kérem látni a tákosit is, meg a csarodait is, sőt a csengersimait is… Egyszóval mindent! Hogy az ő kedves barátjának, kenyerestársának avatott vezetésével fedezzük fel az ország keleti csücskében még megtalálható kincseinket: nyelvünket, történelmi és irodalmi emlékhelyeinket.
Magam abban a kivételes szerencsében részesültem, hogy Mátyás bácsi segítségével és biztatására többször is visszatérhettem még fiatal, tehát mindenre fogékony koromban Szatmárba, Beregbe. Ekkor készítettünk három barátommal egy néprajzi rövidfilmet a szatmárcsekei temetőről. S talán ezzel valamennyire elősegítettük a sírkert védetté nyilvánítását, mert akkortájt bizony olyan elhanyagolt állapotban volt, hogy a feltámadás reménységét legkevésbé a temetőre érthette bárki is, akit annak sorsa érdekelt.
Ekkor megint, talán öntudatlanul is, Molnár Mátyásnak küldtem el hálám jeléül ezt a verset, a már soha meg nem jelenő Kísérletbe. Ennek a tájnak és szívós népének, történelmének is adózva. S azért is, hogy a nemzeti imádságunk költőjének csekei síremléke mellől legalább egy „szívbéli harangkondulást” futtassak végig a Túron.

Fűvel földellek el

Fűvel földellek el,
fáklyatemetőben, siklik a csónak
kivágják a tölgyet, szemed leszurkozva
rohan a tengerre.

Fűvel földellek el,
lobognak a fejfák, ablakon néz be a farkas
s csecsemőt lát, víz jön „idefele”
sodor kék-kopoltyús pákászt.

Fűvel földellek el,
zubog a Túr a Tisza, harangszó késik,
e népet földeljem ma? – itt viszem, nézzétek –
megvakít Kölcsey másik szembogara!

A verset a címzett visszaigazolta. Majd 1975-ben első verseskönyvemet is, melynek jónéhány darabját még kéziratban vagy levélmellékletként olvasta. Talán néha el is mosolyodott olvasás közben, amikor az általa bemutatott táj és történelem ihletőként villant ki egyik-másik vers szövetéből.
És pereg tovább a film.

Molnár Mátyás intézmény volt, nem könnyű, sőt golgotás családi háttérrel. De ez a háttér mégis rendkívüli erőforrásként, mondhatni: kegyelemként is működött örökké munkás életében. Ágyhoz kötött, beteg felesége Elluska, aki 1977 tavaszán halt meg (Mátyás bácsi öt évvel később 1982-ben követi, s ekkor még nem tölti be az 59. évét!), aztán fiai és a vajai közösség, amely mögötte állt legnehezebb napjaiban is. S ő a hűségre hűséggel válaszolt.
Molnár Mátyás fiatalságom, eszmélődésem egyik legnagyobb ajándéka. Negyedszáz leveléből is, melyekkel ismeretségünk néhány esztendeje alatt megtisztelt, egy vonzóan szemérmes, de ugyanakkor mindig éles cselekvésben lévő férfi portréja bontakozik ki. Kölcsey földjének közelségében, hajlok arra, mintha csak nagyon gyakorlatias Parainesis-eket fogalmazott volna.
Bárki, aki csak találkozott vagy levelezett is véle, bizonyára hasonlókat mondhat(na) erről a szelíd, nagyálmú emberről. Aki a néptanítói sorból indulva, keserves utakat bejárván, végül is fölmutatta saját magában, hogy milyennek képzelhetnénk el az ideális magyar értelmiségit. Azt, aki jobbítani akar, aki a jelenvaló ellen képes lázadni, s mindig tudja, kiknek a nevében szolgál, hadakozik. S éppen azon a tájon, ahol leginkább szükség van hitet sugárzó, fényt hordó lámpás-emberekre. Aki maga a hűség, és a felismert igazságok melletti konok kiállás, ha jobban tetszik így: állhatatosság. Ezért is a szatmári-beregi táj legalább úgy a szívemhez nőtt, mint szülőföldem, a vasi Hegyhát.
Jó tudni, hogy a Vay Ádám Múzeum élén, Sándor fia személyében van ügyeinek és álmainak képviselője, folytatója. S ha komorabbra, ám költőibbre fordítjuk a szót, a bajvívó poétát, Nagy Lászlót idézvén: mert lesz (és van!) a vesztett ügynek bolondja… lesz idő ami sose felejt…!
És pereg a film, fogy az álom. Vékonyodik az a kimért időszelet. Már csak Molnár Mátyás időntúli szelíd és bíztató mosolyát látom.

1997–2002
 Az írás rövidebb változata 1998-ban megjelent Vaján a Molnár Mátyás emlékkönyvben



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez