Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Könyvet olvasni...

Könyvet kézbe venni, felütni, lapozni, aztán belemélyedni. Cipelni buszon, villamoson, vonaton, repülőn s olvasni elmélyülten. Átélni, sírni, zokogni, a hősökkel meghalni, föltámadni. Egyetlen soron csöndben merengni, beleszeretni… És végül megrendülni, többnek és jobbnak lenni. Egyáltalán: lenni, tudni, okosodni. Aztán letenni, megint elővenni, újraolvasni. Másoknak ajánlani. Lelkesedni, esetleg gyűlölni… azért is elolvasni, birtokolni, a polcon szemünkkel megsimogatni. Valamennyien, akik megtanultunk olvasni, tudjuk, mi ez az érzés, ez a kiölhetetlen humánum-forrás, amely nélkül az életünk minden gazdagságával együtt – szegény, nagyon szegény, sivár volna.
És mégis: időről-időre, talán mióta Supka Géza bátyánk – dicsértessék a neve és nemes tette! éppen hetven éve – könyvünnepre gondolt, mindig belengi az eseményt a jogos aggodalom: lesz-e a könyvnek olvasója?
S főleg az új, az erre az alkalomra elkészült könyveknek, amelyek hol ricsajosabb fölhajtással, hol pedig csöndesebb magabízással, de kikerülnek a ponyvára, az utcai sokadalom elé. Ezekben a napokban nem kell értük, sajnos egyre fogyatkozó könyvesboltokat vagy szegényes bibliotékákat búvárolni. Itt vannak előttünk s olvasó mecénásokat keresnek, akiknek figyelme és áldozatvállalása nélkül nincs jóizgalmú ünnep, melyről hisszük, hogy elemi létszükséglet is! Az író és kiadója szerencsés esetben bólint: érdemes volt.
S itt egyáltalán nem a haszonelvűségre gondolunk, mert tudjuk, amit tudunk. Van aki félhavi jövedelméből fölvásárolhatná mind a 170 könyvet (potom negyedmillió jó magyar forint), amely itthoni és határainkon túli magyar kiadók igyekezetéből szorosan vett könyvheti, listás könyvnek jelöltetett. S vannak, akiknek a könyv szentség, de csak egy-két könyvre futja majd. Pedig hiszem és tudom: ők az igazi, minőségi olvasók, akik azért szorgalmasan, egész évben könyvvel élnek, vásárolnak, könyvtárba járnak s gyerekeiknek, barátaiknak még mindig könyvet ajándékoznak, s inkább más élvezetekről mondanak le.
De hagyjuk a számokat, megteszik időnként isten- és olvasó kísértő nyilatkozataikat az ún. szakma csak az üzletre figyelő korifeusai, akik szerint a mai árak duplája lenne a reális és kívánatos a könyves céh egészséges fejlődéséhez (írók, kiadók és terjesztők szentnek éppen nem mondható háromságát értve alatta), és ahogy mondják: eurokonform (csak egy szám: az idei könyvheti portékák átlagára csaknem másfélezer forint). Én ezt a fellengzős kijelentést íróként jószívvel nem mondhatom tovább sem egy tanítónak, sem egy egyetemi tanárnak, sem pedig egy diáknak, de még egy kollégának sem, aki többnyire azzal is töltődik, hogy olvas. Néha persze mazochizmusból is – nos legyünk kicsit gonoszak! –, olvassa jeles kortársait, keresvén köztük az új Krúdyt vagy Móriczot, az új Kölcseyt vagy az éppen 150 éve már kardját is pengető, csatákra buzdító Petőfit. (Majd róla is megíratik Koszovó árnyékában, hogy mily gonoszul militáns volt!)
Ha már neveket soroltam, hadd legyek kicsit személyesebb, éppen itt Nyíregyházán. Jó okom van erre. A java magyar irodalom összessége – időben a Halotti beszédtől, térben pedig a szétszabdalt országhatároktól, és kényszerűen megvont megyehatároktól függetlenül olyan kincs, amelyet az illyési kifejezéssel szabadon élve a jobbik hazánknak, a szellem és tehetség fényeivel megvilágított hazának gondolunk. Ami a magasban van! Mert csak ott lehet.
De Szabolcs-Szatmár-Bereg, ahogy ez Katona Béla tanár úr kétkötetes irodalmi topográfiájából is jelesen kiderül, e szempontból is irodalmunk talán legkitüntetettebb régiója. E tájon szinte minden kisebb és nagyobb település a magyar irodalom megszentelt helye.
Az előbb méltán emlegettem, hogy ismételve csak a legnagyobbakat mondjam: Bessenyei Györgyöt, Kölcseyt, Krúdyt, Móriczot, a költészet és prózairodalom óriásait, akik innen vétettek, vagy ide kerültek eleven s vállalt hagyománynak.
De közelebb jőve az időben említem a tragikusan korán elmenteket: nem az egyetlen párttól, de Illyés Gyulától tehetsége és tisztessége okán mindig is pártolt Váci Mihályt; és drága barátaimat, kortársaimat, ha tetszik: törvénytelen halottaimat, akik művükkel valóságosan ma is segítenek, gondjaimban velem vannak. Az itt hadakozó, drámaian nagyálmú költőt, Ratkó Jóskát, a Vitkáról indult konok hűségű prózaírót, Balázs Józsefet, s azt a férfiút, aki már legkorábban a leváltásra ítélt közösségi irodalomért s mellett legszebb szavakkal szólni tudott – ez a megfogalmazás Németh Lászlóé! – s szólhatna itt és most örök fiatalon, éppen hetvenévesen is, de csak a tiszteletére megjelent gyönyörű emlékkönyv beszél róla: In honorem Czine Mihály. Hodászi, nyírmeggyesi indulású peregrinus diák, aki holtában is tanár úr.
Talán Miskától is tanulva a fejfölvetést és biztatást, hogy ne legyünk kicsinyhitűek: lám vannak új könyvek és új írók, talán Gondviselés kegyelméből azért is, hogy a régiek hasonlóképpen elevenüljenek s éljenek.
S lám, van ünnepi könyvhét, amely szívós igyekezettel immár 70-szer is visszatér, mint a reménység és a szerelem. S bizonyára van néhány olyan fontos és szép könyv, amely megérdemli a figyelmet s az anyagi áldozatot a kiadó és az olvasó részéről is.
S vannak és lesznek írók és költők, akik komolyan veszik az olvasót. A könyvhét rendezvényein és más, kevésbé ünnepi alkalmakkor is. Nemcsak a találkozásokkor, de akkor is, amikor a papír fölé hajolnak. Gondolnak az olvasóra, de nem alázkodnak, nem kiszolgálnak, hanem inkább fölráznak, segítenek, vigasztalnak. Így, ezzel az öntörvényű figyelemmel köszöntik versben és prózában: a Nagybetűst, a Nyájast, aki majd nyugalmas óráiban ott ül a most birtokba vett könyv túloldalán. És olvas.
Kedves barátaim! Jó olvasást!


Könyvheti megnyitó, Nyíregyháza, 1999. június 3.



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez