Most ezért is örülök, hogy itt lehetek, szebben mondva: itthon lehetek. Tehát hazajöttem, mint ahogy tették ezt sokan, akiknek Bérbaltavár a szülőhelyük, szűkebb lélekszerinti hazájuk. Tehát életük legfontosabb, ha tetszik centrális helye.
Köszönöm Mészáros László polgármester úr hívását, aki szíves meghívását még azzal is megtoldotta, hogyha itt vagyok, hát mondjak valamit ennek a falunyi sokadalomnak, amely méltán és büszkén ünnepelni akar, talán ezért írta a meghívóban, hogy mondandóm ünnepi beszéd lesz.
Én nem tudom, az lesz-e, habár az alkalom valóban ünnepi, s az előttem elhangzó zászlót- és címert avató szavak is azok voltak. Mondanám tehát így, személyesre fogva a szót: kedves bérbaltaváriak, barátaim, távolról vagy közelebbről jött vendégeink, én itthon és otthon vagyok. S itt köszönöm meg Szakály Ferenc elnök úrnak és a tagságnak, hogy az elmúlt esztendőben a „Bérbaltaváriak Szülőföldjükért Egyesület” tiszteletbeli tagjává fogadtak. Habár 38 esztendeje, hogy kirepültem innen, ugyanis huszadmagammal akkor fejeztem be az általános iskolát. Körbenézek, talán látok, s ha igen, akkor örömmel üdvözlök még külön is itt abból osztályból néhány társat. Szinte hihetetlen, de 1963-ban 20-an voltunk e községben 8. osztályosok, ráadásul a legideálisabb megoszlásban, 10 lány és 10 fiú. S a település három iskolájába, alsó és felső tagozatba pedig csaknem 200 diák járt. Ma már csak nosztalgiával gondolhatunk ezekre az évekre.
Néhány esztendeje, tehát még a múlt században a Duna Televízió forgatócsoportjával erre jártam, hogy legszűkebb szülőföldemet, Bérbaltavárt és Nagytilajt, e hegyháti táj már-már Zalába áthajló gyönyörű tájait, dombjait, lankáit bemutassam. S közben hagyjam, hogy a feltoluló emlékeimből kicsit kifosszanak, hogy azt megosszák, megosszam a tágabb hazával. Erdélyi barátaim, írókollégáim, mert ott szinte csak és kizárólag a Duna Televíziót nézik, a szép est után külön is köszönték, hogy a szülőföld kapcsán, afféle eligazító mottóul a székely Tamási Áronhoz folyamodtam, mondván véle és utána híres szentenciáját, ahogy Mikosszéplak felől jőve feltűnt a baltavári templom, melyben 1949 szép májusában Zrinyi József plébános úr megkeresztelt s elöntötte szívemet a sajgás s ez tartott egészen szülőházamig, tehát Tamásit idéztem, miszerint:
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Igen, erről az otthonról van szó, mégha szimbolikusnak is tűnhet. De legalább ennyire valóságosnak is, mert bárhol is élünk, bárhol is keressük a kenyerünket, akik egykor kiröpültünk ebből a közösségből, szívünkben az a bizonyos belső iránytű szülőföldünket, ifjúságunk színtereit, iskoláinkat, és a temetőkben a régholt ősök, felmenőink sírját jelöli. A legbensőségesebb, szívszerinti otthonosságnak tehát valóságos tere, kiterjedése, története van. Mi pedig földrajzi nevén 1948 óta Bérbaltavárnak mondjuk. Ahonnan vagy soha el se mentünk, vagy ahová mindig vissza-, tehát hazajövünk. Bevallom: álmaimban én legtöbbször ezeken az utcákon járok és a temetőbe rég kiköltözött embereknek köszöngetek. Életem első 14 esztendejében történt csínytevéseim peregnek előttem. A baltavári és kisbéri templom harangjainak összetéveszthetetlen brongása. Tanáraim dicsérete és feddése a fülemben, hangok és emberi gesztusok elevenednek meg azon az álombeli filmen. Mert egy közösség életében (s tágabban az ország és nemzet életében) már a kezdetektől a templomot és az iskolát: tehát az ifjú lelkek megpendülésének tereit, ha tetszik szakrális színhelyeit kell fölemlegetnünk.
Afféle memória-próba is, ha jól emlékszem például papjaink közül a szigorú, de igazságos Sarlós Mihály plébános úrra és Gerencsér István káplán úrra, akiknek nem kis részük volt abban, hogy a magyar történelem szent hegyére, az első alapítású, több mint 1000 éves magyar iskolába, a tudós bencés atyák iskolájába, Pannonhalmára vitt utam, melynek első templomát már a keresztény hitet fölvevő Géza fejedelem kezdte el építeni, de a művet minden értelemben fia, István fejezte be: az erőskezű, a megkoronázott szent király.
De Róla, éppen az ünnep kapcsán majd még később szólok, hisz, hogy vagyunk s magyarul beszélünk, ez a tény az isteni gondviselés mellett Neki köszönhető.
De minden tanítóm, tanárom aki 1955–63 között e közösség színe előtt nevelt, oktatott, dicsért és korholt mostani szavaim szövetébe elevenen beépült, s gondolom nem csak az enyémbe. Ahogy a betűvetéstől az olvasás gyönyörűségéig, a sejtéstől a megértésig elvezetgettek, most szólítom őket, hogy emlékezetem tábláján letörölhetetlenül ott maradjanak, legyenek bár holtak vagy élők. Csuda Jánosné, Iván Valéria, Nagy Ernő alsó tagozatban, osztatlan osztályokban. Aztán felsőtagozatban: Gyulay Lajosné, Edit néni, Gyulay Lajos igazgató úr, Francsics Árpád, Pintér Sándor tanár úr, Horváth László igazgató úr.
Mondottam, hogy bár messzire kerültem, de álmaimban gyakran itt sétálok, s akik már rég kiköltöztek a temetőbe, azok is élnek. Ma különösen. Mert történelmünk, s e település története is a valaha itt élt, itt született lelkek kollektív története. Amihez minden nemzedék akaratával és szorgalmával hozzá tett s hozzá tehet valamit. S ezt jó legalább ilyenkor tudatosítanunk és tovább adnunk az utánunk jövőknek. A jövőt emlegetem, jó volna hát hinnünk és tudatosítanunk valóban a legnagyobb magyarral, Széchenyivel szólva:
A múlt elesett hatalmunkból, de a Jövendőnek urai vagyunk.
Most már az ezer esztendőt igazoló zászlónk is van! Tanúság arról, hogy magyarként még itt vagyunk. És Bérbaltavár, legalábbis a vár szóból ítélve cselekedett is valamit: védelmezte ezt a vérrel szerzett földet. Egy létező, dolgos közösség úgy nemesedett és gazdagodott, hogy saját címerével és zászlajával, jellemző jelképeivel jelet hagy a jövendőnek. Immár a harmadik évezrednek!
Május végén és június elején kétszer is itthon jártam. Sárváron majd Szombathelyen éppen millenniumi rendezvényeken mondhattam el gondolataimat, aztán Vasváron a szép, felújított könyvtárban könyvheti vendégként. Egyik alkalommal itthonról buszoztam vissza Szombathelyre, együtt a nálam néhány esztendővel, talán épp egy általános iskolányi idővel korosabb Benkő Ferivel, Kisbérből. Szombathelyig beszélgettünk, ki merre van, mit csinál, él-e, hal-e. Kérdéseimre szinte házanként jártuk végig képzeletben Kisbért és Baltavárt. Jó volt hallani, hogy Feri barátom majdnem mindenkiről tudott valami érdemlegeset mondani. Minden névnél valami konkrét vagy homályos emlék, és egy-egy arc állt elém. Megnyugodtam: a számontartók és a számontartottak kettős mérlegén is csaknem épen, hiánytalanul megvolt a falum. Persze, az a valahai! Az emlékeimben élő.
Valahogy nagyobb léptékben így vagyunk akkor is, amikor a történelmet faggatjuk: vagyis az egymásra következő nemzedékek sorát s tetteit vesszük számba. S mi vagyunk az a nemzedék, egymásba torlódva, az a kitüntetett nemzedék, ha tetszik, kegyelmi állapotban lévő, még élő, ahogy A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. évi I. törvénye fogalmaz Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról. Idézek a törvény bevezető szövegéből:
„A nemzedék, amelynek megadatott, hogy a történelmet tagoló évezredek egyikéből átléphessen a másikba, egyaránt pillant a múltba, hogy számvetést készítsen a nemzet elmúlt ezer esztendejéről, s a jövőbe, hogy felkészüljön a következő évezredre.
Ezer évvel ezelőtt első királyunk, Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel… Ez biztosította a magyarság fennmaradását és évszázadokon át betöltött meghatározó szerepét. Magyarország ma is Szent István államalapító művén nyugszik.”
2000. január 3-án a millenniumi év ünnepségsorozata a Magyar Állami Operaházban kezdődött Nemeskürty tanár úr, millenniumi kormánybiztos nagy ívű, katonás köszöntőjével és Szokolay Sándor oratorikus szimfóniájának ősbemutatójával, a Symphonia Ungarorummal, azaz a Magyarok szimfóniájával, melynek verses szövegkönyvét a zeneszerző megtisztelő fölkérésére én írhattam. A mű alcíme: Szent István és Szent Gellért emlékezete. Ám tágabban és jelzésszerűen az egész magyar történelem ezredéve benne foglaltatik: győztes és vesztett csatákkal, árulásokkal, elbukott szent forradalmainkkal, letiport szabadságharcainkkal, országcsonkítással, ilyen-olyan diktatúrákkal, de a mégis vagyunk méltó büszkeségével is, melynek az origójában a kereszténységet fölvevő és védelmező Szent István király és legfőbb munkatársa, Szent Gellért áll. Minden magyarázat helyett e hosszú vers záró versszakaival, mába hajló üzenetével szeretném rendületlenül hinni: a következő ezredévben is lesznek Szent István népének, így szülőföldem népének is ünneplésre érdemes alkalmai.
Mert az a kéz
erős is volt
de imára
– s át a mába –
hídként hajló
szent lett
és sohasem
részre hajló
ügyeiben
magabízó
Istenére
támaszkodó.
Királyi kéz
vérünk vére:
korona-fényt
gyújt reményre
támadjon hit
legyen áldás
visszhangozzék
a megváltás.
Királyi vér
s vértanúké
minden élő
magyaroké
akiket a
hit fölvértez
énekük zeng
Szent Gellérthez
akik hűek
még e tájhoz
imájuk esd
Szent Istvánhoz.
Királyi kéz
vérünk vére:
Bennünk lüktet
ezredéve!
erős is volt
de imára
– s át a mába –
hídként hajló
szent lett
és sohasem
részre hajló
ügyeiben
magabízó
Istenére
támaszkodó.
Királyi kéz
vérünk vére:
korona-fényt
gyújt reményre
támadjon hit
legyen áldás
visszhangozzék
a megváltás.
Királyi vér
s vértanúké
minden élő
magyaroké
akiket a
hit fölvértez
énekük zeng
Szent Gellérthez
akik hűek
még e tájhoz
imájuk esd
Szent Istvánhoz.
Királyi kéz
vérünk vére:
Bennünk lüktet
ezredéve!
Bérbaltavár, 2001. július 29.
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez