Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

"Bízzál s virágzóbb századokat remélj!"

VÁLASZ A HAZAHÍVÓ JÓ SZAVAKRA

A magam mentségével kezdem. Néhány esztendeje, tehát még a múlt század utolsó évtizedében egy fiatal esszéista-kritikus – a ma is Kőszegen élő Mórocz Zsolt – a megye folyóiratában, az Életünkben a Vas vármegyéből induló költők között Faludi Ferenc, Berzsenyi Dániel és Weöres Sándor jeles társaságába helyezett a maga költészeti szárnyasoltárán, egyedüli élő kortársként. No, kellett ez nekem, hogy még a barátaim is furcsán pillogjanak rám, gondoltam, s egy levélben, ha jól emlékszem Kármán József nagyon igaz szavait dünnyögtem el, magamnak is figyelmeztetőleg, miszerint: „A dicséret csiklandozása ámító szirén.” Pirulhattam ugyan, de tiltakoznom mégsem illett, hiszen a kritikus elég alapos okfejtéssel bizonygatta – nem csak hitbéli! – meggyőződését, miközben Egyházashetye, Csönge s az én szülőfalum Bérbaltavár, pontosabban Bérbaltavár és Nagytilaj, azaz már szinte a Zalába áthajló vasi végek között végezte szellemi „bicikliútjait”. Beleérző, de kétségtelenül elfogult kortársi írástudóként számolta az addigi műveimben föllelhető fontosabb „fákat és fűszálakat”.
Nagytilaj – apám, apai ágam szülőfaluja, ezt azért említem, hogy egy kör rajzolását elkezdhessem. Templomának védőszentje: Szent Márton püspök. Már néha zimankós, novemberi időben szép és vidám búcsúk emléke kísért. Innen kerülők el puer scholastikus-nak a jó és bölcs bencés atyákhoz Pannónia szent hegyére, Szent Márton hegyére (merthogy ott is vallják, hogy ott született), Pannonhalmára. Mint tudjuk, a név a Guzmics Izidor főapátot látogató Kazinczytól való. Nekem a magyar történelmet jelenti az altemplom építését elkezdő Géza fejedelemtől, az apátságot megalapító Szent Istvántól, az ott ifjúként megforduló Imre hercegtől – máig. Ha van történelmi szemléletem – a néma kövekből is a kereszténység, a magyar szellem és kultúra sugárzását kihalló és megtartását fontosnak vélő hajlamom – azt ott kaptam.
Ezután, 1967-ben már itt vagyok Szent Márton városában, Savariában. Kereken négy esztendeig itt dolgozom, diákoskodom, itt a Perint partján, itt járok népművelés–könyvtár szakra, s itt járok Haladás meccsekre (s még akkor is szegény, egyszeres nagy-válogatott Tóth Zolit tartom a legjobb magyar balszélsőnek). Itt jelennek meg első verseim, előbb a kitűnően szerkesztett diáklapban, a Jelentkezünkben, majd az Életünkben. A városhoz holtáig hű három költő Gazdag Erzsi, Cs. Nagy István és Káldi János olvasgatták első zsengéimet s lettek önzetlen mentoraim. De említhetnék még másokat is, tanáraim közül is nem egyet, köszönvén biztatásukat. Tehát a kör fizikai és lelki értelemben valóban „szentmártonos”: az önzetlen segítés, a melegszívű parolák, felkarolások szép kettős gyűrűjébe zárul. Örök és öreg diákként, főleg, hogy végül is az irodalomba dezertáltam, Nekik és ennek a városnak kell megköszönnöm.
Például Berzsenyit előzően most Adyval. Ennyit mi Pannóniából, sőt a vasi gyepűkről valók előzékenyen megengedhetünk a szilágyságiaknak, mert Ady diáksága városához, Zilahhoz írott versének, A visszahozott zászlónak néhány sora most nagyon ide kívánkozik:

Most hát itt van újból egy Május,
E fagyba-botló, léha hónap
S e most már karolt városkában
Megmutatom a lobogómat:
Innen vittem és visszaértem,
Gazdag volt, furcsa és buja
De itt van, elhoztam fehéren.

Ámulattal kevert csodálkozás: ez a költészet. A hét elején erre a mondatra ébredtem, de az ébredést huzamos lábfájás előzte meg, ami már szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. A bal boka fölötti izületcsomóban. Fölkeltem, odasántikáltam egy olvasólámpa alá, s enyém volt a hajnal! Megtaláltam, szinte a könyvespolcról elém hullt egy Paszternák-kötet, s kinyílt ott, ahol az volt írva:

De a csodák – csodák; bennük Isten beszél,
s midőn zavartan tévelygünk és bolyongunk,
Ő nagy hirtelenséggel ránk csap, utolér.

(részlet a Csoda c. versből, fordította Gömöri György)

Ez a hét első napja s nekem majd a hatodikon kell valamit mondanom. A fájdalomról, amelybe belekeveredik az ámulat és a csodálkozás s ezek csökkentik a fájdalmat.
Mert a költészet nekünk magyaroknak igenis a lét elviseléséhez kellett. (S nem a lét elviselhetetlen könnyűségéhez, ahogy mondaná Kundera Mester, akivel első kalandom itt Saváriában esett meg az Úr 1968. esztendejében. De erről regéltem már máshol, például az ezt a várost megéneklő kisregényemben, amikor az emlékezetes augusztusban Ludvík Jahn nyomába eredtem, s ez a Tréfa ideje volt. A Tréfa című nagy közép-európai regényé, a máig legnagyszerűbb Kundera-opus magyarországi bezúzásának ill. szolidabb eltüntetésének ideje s ennek krónikája. Hogy majd a rendszerváltás hajnalán előkerüljön azért pár száz darab mégis. Rám szól egy belső, kritikus hang: ne csapongjak ilyen posztmodern módon!)
A kimondás volt a megmaradás záloga, a szó, az ige a lélek bátorságát meghosszabbító (hogy biblikusan szóljak) ama jó orvos keze, kötöző géze sebeinkre, amely a szívet is rendbe tette. Következhetett a Sursum corda! Amióta csak első magyar versnek nevezett imában a húr megpendült bennünk, tehát az Ómagyar Mária-siralom óta. De nyilván előbb is, amikor már az öröm és fájdalom óráit szavakba, dúdoló énekbe foglalják az első igricek, sámánok, papok, a nyugati gyepükig elmerészkedő magyari törzsek kiszemelt fiaiként a felelős közösség, a nemzet születésének ködbe vesző hajnalán. Vagyunk – és magyarul vagyunk Isten ege alatt. Költő volt bizony, aki először eszmélt és szavakat keresett ebbéli tapasztalatára.
És aztán az ország elvesztése, a törökdúlás után: a lehetetlenből menti költők sora – Balassitól, Zrínyitől prédikátorokon és végvári lantosokon át – a nyelvet és a reményt Berzsenyiig. Aki 1800-ban, éppen kétszáz éve verset ír az elzúgó századhoz, a Tizennyolcadikhoz. Figyeljünk csak a fiatal, alig 24 éves poétára, aki itt e táj égboltozatjára néz föl, s aztán féltőn körbe – nemzetére:

Század hanyatlik. Már küszöbén vagyunk
Bámult korunknak, századok Istene!
Buzgó örömmel feltekintek,
S titkaidat huraim csodálják.

Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldöked
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idők folyamit vezérlvén.

A század magyarságot megtartó, hősi és erényes mozdulatait sorolván így rekeszti be a verset, mintegy a századot is kulcsra zárja s ezen a kulcslyukon betekintet: a jövendőbe. S a lélekkel párba állítja a reménykedést. Csak kérdem: tudunk-e, mertünk-e s merünk-e így szólni mi a huszadikhoz, ehhez a rettenetes századhoz? S van-e érdemes szavunk rá, amikor már a lemorzsolt ezer esztendőről kellene büszkén és méltósággal, ha tetszik: ódázva és nem mélázva szólanunk?

Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!
Eldődeidnek szép kora visszatér;
Csak lelkeden tartsd: mennyi sok szent
Vérbe került az igaz dicsőség.

Nagy-nagy ugrással máris jelenünkben, azaz itthon vagyunk. És itt egy másik Ady-vers, amelyet egyre gyakrabban olvasok az ezredfordulón, az új évszázad küszöbén. Mert Adyhoz mindig vissza lehet hátrálni. Ami a században fontos gondolat volt és lett, az ott van Adyban. Ezért fordul hozzá a huszadik század másik gondolkodó lángelméje, Németh László is, aki éppen a régi nagy magányosok, így: Berzsenyi, Széchenyi, Katona József, Kemény Zsigmond példáját sorolja. S a században Ady, Móricz és Kodály törekvéseit méltányolván, de leginkább Ady keserű, ostorozó magyarság-verseitől indíttatva a minőségi magyarságról fogalmazza meg ideáját. Mintegy ennek megteremtésére: az „elveszett magyarnak” a magyarban való megtalálására tesz javaslatot.
A fájdalmasan jól ismert mai szellemi és kulturális megosztottságban, amikor még az „azonos szellemi vércsoportba” tartozók között sincs egyezség a magyarság legfontosabb dolgait s feladatát illetően, érdemes visszahajolni a forrásokhoz. Ebben a zavarodottságban roppant időszerű lehet egyrészt Németh László ideája, a szellemi visszamagyarosító szándék, másrészt a költő kíméletlenül kemény sorainak tovább gondolása adhat fogódzót, ha tetszik: reményt, mely erősítheti az őrzők, a még strázsán állók „szépbe-szőtt hitét”.

Ha százszor is elfordulnék
Tőled okkal vagy nem okkal,
Míg birtomba tart az Élet,
Nem mehetek a gazokkal
S melléd kell állnom, csalfa nációm.
..................
Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.

írja az Utálatos, szerelmes nációm című versében Ady.

És a zavar miből is adódhat? Csak röviden az írástudók felől nézvést, tehát a magunk háza táján kutakodva. Egy hajdani katonaiskolás Kőszegről azt üzente, még a múlt századból, de máig ható érvénnyel:
„Író nem állhat a hatalom napos oldalán. (Még akkor sem, ha az ő oldala.) Nagy vitális energiák, nem regenerálódó idegsejtek pazarolódnak el pusztán arra, hogy megőrizzük civil becsületünket, emberi méltóságunkat. Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik. Nálunk, furcsa módon, a jellembeli gyengeség, gyávaság vagy magánéletbeli »linkség«, enyhe csirkefogóság is áttételessé válik, málasztani kezdi az írói tehetséget is.” Ez Ottlik Géza világos, pontos üzenete.
Valamivel másképp, de ugyanerről vall Zbigniew Herbert, a pár éve meghalt világhírű lengyel költő, aki 1956-ban az első együtt érző és bátorító verset küldte nekünk. Már csak ezért is megérdemli, hogy említsük, mit mondott egy fontos interjúban nem sokkal halála előtt: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. Ami az egész életben számít, az a jellem.”

Első számú főparancsnak gondolom, hogy a jellem és tehetség találkozzék az anyanyelvünk sorsán való töprengéseinkben. Erről szólnék végezetül.

Anyaméh; anyaöl; anyaszültmeztelen; anyajegy; anyatej; anyanyelv;
anyaföld; anyanemzet; anyaország; anyaszentegyház…

Akár egy vers, mondhatnánk a litániás sorolásra. S még legalább kétszer ennyi gyönyörű anya előtagú vagy abból képzett szót írhatnék ide, melyekhez kivételes lelki tartományok kapcsolódnak azok körében, akiknek nyelvén szólok. Akik megértik és maguk is éltetik ezt a nyelvet. Anyanyelvüket.
Minden nyelv – függetlenül attól, hogy mekkora népesség használja, élteti vagyis alakítja – képes arra, hogy valós párbeszédbe kezdjen a Világgal. S ha a Világgal társalkodik: titkokat nyitogat és őriz egyszerre. A nagy bábeli szerterebbenés óta (hogy jelezzünk egy biztos történelmi pontot) a népek, nemzetek másképp dicsérik a világ titokzatos berendezését, másképp fohászkodnak a Teremtőhöz, akinél minden nyelv egyenrangú. (A kihalt valahai nagy nyelvek is!)
A kis nemzeteket, vagy a háborúságban szétszórt, töredék népeket, kiket megsanyargatott a történelem, legtöbbször nyelvük veszejtésére ítélik olyanformán, hogy más nyelvű, nagyobb népek gyámsága alá helyezik őket. A kitépett vagy lenyelt nyelv, és az így végképp elnémult száj, a többszörösen lenyesett képzelet szimbolikája az egyes ember és közössége végórájaként vetül az Égre. S aztán innen indulnak a csodák. Mert valóban: nyelvében él a nemzet. Sőt: abból! A legkisebb is. Ebben a csodálatos lelki-szellemi erőtérben, ahol hangok sorával megérteti magát: anyanyelvén fedezi föl a világot, s születése pillanatától, élete végeztéig ez a legigazibb otthona.
Aki Európa közepén a magyar nyelvet kapta örökül anyjától, az látszólag a legtárstalanabb, legkülönösebb nyelvre mondhatja immár több mint ezer esztendeje, hogy ez az anyanyelve. S azt is, hogy kiállta a viharokat. Mert a történelem minden gyilkos igyekezete ellenére fönnmaradt. Sőt megtartotta a nemzetet is! Hol föntről, isteni, mágneses erővel, hol a nádasok-zsombékok békakuruttyos mélyéről adván a támasztékot. Mert voltak papjai, költői, szentjei: tehát hites bujdosói, akik ebben a nyelvben gondolták el a paradicsomkert és a végítélet közti titkokra a megfelelő szókat, igéket s imákat. S a nyelv úgy súgott nekik Isten által, hogy megmaradt az éltető nemzetség is. Egymást erősítvén a bajban, romlásban, majd a gyógyulásban.
A nyelvi végítélet napjait – külhoni és hazai tudós eleink, költőink, íróink – néhányszor már fölírták ama táblákra. Máskor meg tán ugyanők erről a nyelvről, a magyar nyelv csodájáról, életképességéről, titkairól – lévén e nyelv legnagyobb teremtői és pallérozói – udvarló és hódoló szavakkal szóltak.
Legutóbb, éppen a 2000. esztendőben Grétsy László profeszszor válogatásában A mi nyelvünk című reprezentatív antológiában. 260 író, költő megrendítő vallomása sorakozik lapjain a kezdetektől napjainkig. Ez megmaradásunk, vagy még inkább lelki fönnmaradásunk történelemkönyve is, írhatnám alcíméül. Olyan breviárium, amelyet – csatlakozván majd a nagyobb közösséghez – magunkkal kell vinnünk. S szüntelenül éltetve nyelvünket, élnünk is kell a jó tanácsokkal, intésekkel, óvásokkal, amelyek e gyűjtemény lapjairól kisuhognak.
A nagy nyelvek hatása láthatóan a mindennapi nyelvet veszi rendszerint „kezelésbe”, lop el az árnyalatokból, fakítja meg színeit s kölcsönöz mindenféle még emésztetlen új, idegen szavakat a fennköltséggel kacérkodónak. És a gyors megértésre törekvő kívánalmak szócipelőit nyilván elfogja majd a türelmetlenség, s valami európai egyen-masszát gondolnak ki közös „apanyelvként”, melyben emlékeztetőül ott lüktet majd egy anyányi hajdanvolt Európa is (most ez legyen csak ironikus jóslat).
De azt hiszem, hogy az irodalmi művek nyelve, védekezésképpen talán igényesebb, egyedibb, ha tetszik: nemzetibb lesz. A fordítások pedig éppen a ritka nyelvek, a kis nyelvek javára alakulnak kedvezőbben.
Végezetül azt mondom: nem félteni kell anyanyelvünket, hanem sokkal jobban kell szeretni. Akkor és most, akkor és ott. Mindenkor. A szeretet partitúrájában ne a féltést és ne a siránkozást, vagy a jajveszékelést kottázzák a nyelv őrzőangyalai, hanem a biztos derű, és ha tetszik: az óvó büszkeség, a nyelvet bátran megvalló öntudat hangjegyeit. Mert csak a szeretet védelmezheti meg és teremtheti újjá az isteni rendelés szerint ajándékul kapott anyanyelvet. A miénket is.
Én ebben hiszek. És Illyés Gyulával vallom e kérdésben is, hogy a legnagyobb bátorság maga a remény.

Szombathely, 2001. május 26.

(Vasi Szemle, 2001. 4. sz.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez