Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

A közös álmodás és őrzés hite

Egy közösség árvaságra juthat, ha emlékezetét – ilyen vagy olyan megfontolásból – veszni hagyja. Ha bűnösen tékozolja: mivel ama pontos-t s kérlelhetetlen-t jelzői minőségükben is felejtendő, már nem tartja karban. És fiait-lányait nem ösztönzi arra, hogy immár a jövő érdekében szegődjenek e nemes föladat szolgálóivá. (De még véletlenül sem szolgáivá!)
Meggyőződésünk ugyanis: az emlékezet fényes hegyormain és liános, zöld bozótosaiban csak a szuverénül tájékozódó – tehát belső iránytűvel is rendelkező! – ember tud eligazodni. Az az ember-vándor, aki elfogadja közössége megbízatását, s így lesz felfedező: művet teremtő kiszemeltje az időnek, és szolgálatos a példaörökítés dolgában.
A közös álmodás, teremtés és őrzés kimondatlan „egysége” átlelkesítheti még a fennkölt fanyalgókat, az örökös kétkedőket is, akik eddig csupán némely – magas polcra tehető – kincsek rejtegetésén fáradoztak. Ezek a kincsek, mint mozdíthatatlan teljesítmények, kultikus rekvizitumok, persze értékmérők is: megannyi jól fogó agysejt, idegszál, izzadságcsepp és éjszaka-töredék kivételes találkozása, múltból kiálló korállja.
De nekünk, itt, e tájon – a föntiekből következően is – mindig többről kell beszélnünk. Többről és többért kell, hogy sajogjon, hogy hitelesen fájjon a TÖRTÉNET! Már-már mozgósító erővel. Mert egy – kicsinyhitűektől és rosszakaróktól s irigyektől számtalanszor megkérdőjelezett – organikus kultúrát kell rendületlenül birtokolnunk és szívós munkálkodással gazdagítanunk. (Felülemelkedve a hagyomány és modernség hamis dualitásán, melyet ott susogtatnak bizonyos „műszellőcskék” a terebélyes fa tétova, új levelei között.) Persze nem kérkedve, de méltósággal, mondván: ez a miénk!
Egyként miénk a vox humána és az egymás kezének melegét őrzők hite. És miénk a pontos és kérlelhetetlen emlékezet fájdalmas gazdasága is. Ott van minden felcsendülő énekhangban, verssorban… a művészetek szabad köztársaságában. Akkor ez a közösség sem juthat árvaságra.


(Délsziget, 1992. 23. sz.)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez