Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

"Üzenet egykori iskolámnak"

VÁLASZ A VIGILIA KÖRKÉRDÉSÉRE

Nem tudom; mikor változtatta a találékony diáknyelv Pannonhalmát, Kazinczy áhítattal ejtett szép szavát Kupacra, de bizonyára az őszönként érkező megilletődött kisdiákoknak akart kedvezni ez a kicsinyítő, argós fordulat is, hogy lám: itt, Szent Márton hegyén, a komor monostor tövében azért majd valahogy ki lehet bírni az elkövetkező négy esztendőt.
Már éppen harminc Veni Sancte és tanévkezdetet jelző csengőszó hangzott el azóta, hogy büszke kupaci gimnazistának szegődtem Pannonhalmára. S talán azért is e büszkeség említése, mert sikerrel vettem a drága emlékű Faggyas Edvin igazgatóhelyettes úr által „kifundált” felvételi akadályokat; teszteket, villámkérdéseket vagy éppen logikai fejtörőket, amelyek az általános iskola „szelíden betartó”, és így túlságosan pozitívra rajzolt jellemzését voltak hivatva semlegesíteni. Szent Benedek fiainak nyitottságával és a Regulából következő feltétlen vendégszeretetével már első diák-perceimben találkoztam, hogy azóta is mondogathassam: a hatvanas évtized középső négy esztendejében nagy tudású bencés atyák vendége voltam.
De akkor még ott álltam egy osztálynyi diákkal együtt a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt, s nem ismertem a legfontosabb benedeki kérdést, hogy föltehettem volna magamnak, a remegő szívű jövevénynek: „Amice, ad quid venisti”? Erre majd valamivel később tudok szabatosan válaszolni, amikor prefektusom, Forray Botond atya megajándékoz Szunyogh Xavér csodálatos, a bencés szellemiségről szóló könyvével. (Azóta is ezt az 1962-ben Pannonhalmán kiadott könyvecskét, elmélkedések gyűjteményét forgatom, ha Istennek adott válaszaimban elakadok, ha a „Miért jöttél?” kérdésre újabb kérdések – persze sokkal lényegtelenebbek! – rakódnak.) S bizony megtapasztalhattam: „… olyan a benedeki szellem, mint az őskeresztény bazilikák stílusa: az Istenben való nyugalom, nagystílűség, harmónia, »pax« uralkodik benne és a jó felé való törekvés és a rossz ellen való harc sem lesz soha nyugtalan, lázas, az emberi erőket megfeszítő törtetéssé…”
Mindezeken túl nekem Pannonhalma a külső és belső látványt és a Történelmet, a nagybetűs magyar történelmet jelenti. A látvány plasztikus szépségét a széphalmi Mester 1831-ben így jegyezte fel útikönyvében, midőn Guzmics Izidort, „a Keresztény egység apostolát” látogatta: „Pannonhalma mintegy királyi széken lebeg az alatta ellapult sík felett…” De esti órákban láthatjuk százablakú kivilágított tengeralattjárónak, amint a monostor és a gimnázium együttesen kibukkan a felhők sötétlő vizéből… és Felségjel(zés)-ként nem zászló leng vagy kürt harsan, de tovahullámzó békés harangszó üzen. S mondtam már bárkának is, amely a magyarság szerencséje – immár 1000 esztendeje! – fennakadt ezen a szilárd löszhalmon, hogy Kelet és Nyugat határán kultúrát, lelkiséget menekítsen és közvetítsen. Igen: Iskola a határon/ hegyen! A legrégibb magyar iskola; két év múlva ünnepli ezeréves fennállását. Itt lehettem én is „puer scholasticus”, ahogy írta volt az első magyarhoni író, Pannonhalmi Boldog Mór (1050-ben), kinek kézjegye ott szerepel a Tihanyi Alapítólevélen. És sorolhatnám az ora et labora!, valamint a docete! imperativusait maradéktalanul megvalósító nagy tudósokat, tanárokat és főapátokat. Akik, amikor kellett és lehetett, építettek. De harcoltak is, és bátran szembeszálltak. A mi időnkben Legányi Norbert főapát úr volt az, aki a történelem nagy kihívásával hajlíthatatlanul találkozott…
Az időben csöppet visszaugorva nem tanulság nélkül való az első vallás- és közoktatási minisztert, Eötvös Józsefet idézni: „… a világ, a lutheránusok, a kálomisták is a kárhozat alól mindig kiveszik a bencéseket, mert az historikus szerzet és a nemzettel egybeforrott, mert tanult szerzet, mert a világnak bajt nem szerzett.” Őszintén remélem, ez a jellemzés ma is helytálló!
A jó közösség épülését és megszilárdulását gimnáziumi osztályom a négy kupaci esztendő alatt talán a megszokottnál érettebben „teljesítette”. Hiszen a boldog diákéletből három társunkat szólította el a Mindenható, hogy közelebbi munkatársai legyenek. Még ha hitünk szerint képesek is voltunk elfogadni Isten titkos ösvényeit, saját épülésünkre feldolgozni mindezt, csak egy még nagyobb kohéziót mutató közösségben tudtuk. Az osztály maradt, bár elfújtuk a felejthetetlen ballagó nótát: „Pannonhalma régi vára, a szívünket visszavárja…” S valóban évente mindig találkozunk, együtt vagyunk öregdiák-bencés-közösségként. Értékben és kincsben, Isten kegyelméből, ennél nagyobbat nem ismerek.

(Vigilia, 1994. április)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez