Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Boldog karácsonyom, 1955...

Csuda Jánosné volt az első tanítónénim, aki kedves szigorával nem is tudom, hogyan, de már a téli szünetig megtanított bennünket szótagolva, szépen olvasni. Mindez a csoda 1955-ben történt. Csak úgy zengett a falu harmadik, legkisebb iskolája, az agyagos sártól alig megközelíthető gödörpartinak csúfolt intézmény, amely mindössze egyetlen tanteremből állt, viszont hatalmas, játékra szerfölött alkalmas kerítetlen udvar tartozott hozzá gyümölcsfákkal és sűrű bokrokkal. S ahová rajtunk kívül még a harmadikosok jártak. Mi, kis elsősök akaratlanul is, s lám, nem éppen haszontalanul belefülelhettünk az ő rettentő tudományukba. Az olvasás talán ezért ragadt ránk előbb, mint ahogy azt a tanmenet előírta volna. Szóval, Csuda tanítónéni, ahogy keresztanyám mondogatta, csodát tett. Velem legalábbis, mert én már a harmadikosok padsora előtt, afféle stréberként fennhangon olvashattam az ő könyvükből.
Kelemen Rózsa keresztanyám talán a saját lelkiismerete megnyugtatása végett is dicsérte a baltavári iskolát, mert bizony legjobban ő kardoskodott amellett, hogy anyai nagyanyám házában maradjak, s ott legyek kisiskolás, ahol valóban születtem, s ahol jobb híre volt az okításnak. Szüleim három kilométerrel odébb, a szomszéd faluban laktak. Előbb az apai ősök házában húzták meg magukat, majd egy kis saját hajlék építésébe kezdtek, éppen a legkeményebb beszolgáltatások, padláslesöprések idején. Apám persze dacosan beíratott a nagytilaji iskolába is. De ő is inkább csak a lelkiismeretét nyugtatta: ne érhesse szó, hogy kellő eréllyel nem gondoskodott egyetlen fia sorsáról. De végül belátta: itt mégis jobb kezekben vagyok, hiszen ők valóban látástól vakulásig a mezőn dolgoznak, s nemigen tudtak volna velem, a nagyon kései gyerekkel foglalkozni. Én meg, mint valami kengyelfutó futottam, rúgtam a port a két falu között, ahol a földjeink is voltak. Meg a közös szőlő és kaszáló a zsuppos pincével a baltavári hegytetőn. Apám gyakran mutogatta a tiszta időben szinte karnyújtásnyira közeljövő híres hegyeket: a Ságot meg a Somlót. És mindig megjegyezte: a mi rizling borunk is van olyan jó, mit ami ott terem, csak mire elhírelnénk, rendszerint elfogy.
Állandóan úton voltam (néha még tán útban is, hiszen szüleim korához képest unokakorúnak számíthattam) azokban a nehéz, szegényes években. Két család, két érzelmi pólus között lökődtem ide-oda. Lelkem háborgott, lázadozott. Hol édesanyámtól váltam el sírva a tilaji faluvégen az öreg vadkörtefánál, hol meg a baltavári nagymama ritka meséitől nem volt szívem elszakadni. A szeretet járt velem, mint a nyikorgó libikóka. S ráadásul nem volt testvérem sem. Csak testvérként szeretett játszótársak, majd iskolatársak!
Karácsony közeledtén, az ádventi időben azonban mindig kezdett kisimulni a világ körülöttem. Nagymama már szorgalmasan tanította esténként a szép karácsonyi énekeket, meg a betlehemi angyal szózatát és az öreg pásztor hasra esős, dudaszóval kísért, kacagtató mondókáját.
Keresztanyám keltett minden áldott reggel, hogy ott legyek a hajnali misén, mert a szigorú Sarlós plebános úr számon tartja ám a ministránsait. Ha mulasztanék, még megtörténhet, hogy nem kapok szaloncukrot meg néhány szem mogyorót majd az agyonkövezett vértanú, István napján az oltár körüli szolgálatomért… Kis csizmám ott melegedett, szárítkozott a tűzhely mellett. Még szinte félig álmomban beleugrottam, s mosdásként egy kis hidegvízzel kitöröltem a csipát a szememből s máris az embermagasságú hófalak között szaporáztam a lépést a harangszó irányába. Nagy hárászkendős asszonyok taposták az utat előttem. A hó mint a porcukor ragyogott, világított. Orromban éreztem már a karácsonyi sütemények illatát is. Mifelénk akkor még a villany szóba se jött. Az asszonyok az úton viharlámpával lépegettek. Otthon is csak petróleumlámpa adott valami fényt. Nagymama óvott is az olvasástól, arra a délután való, mondta. Aztán meg ott van az iskola, akkor olvass, fiam, mikor besüt az Isten napja! Este csak énekeljünk, meg a betlehemi mondókákat tanuljuk. Arra pont elegendő világot ad a tűzhely parazsának fénye.
Nagyon készültem: az idén az Úr angyalaként akár vihetem a nyakamban a betlehemet is. Ezzel egy harmadikos, osztályismétlő nagylegény biztatott, azzal a föltétellel, ha legközelebb, Csuda tanítónéni kérésére sem állok ki olvasni eléjük, és főleg nem söpröm be a dicséretet, hogy lám-lám ti vén szamarak, ilyen folyékonyan kéne olvasnotok… Máskülönben meg a nagyszünetben kaphatok majd két egyforma pofont is… Majd kimentem magam, hogy fáj a torkom, dadogtam, és valahogy oda tereltem a cinkos alkudozás tárgyát, hogy bárcsak ne a lányos ábrázatú angyal lehetnék az idei csapatban, hanem a pásztorok közül a legkisebb betlehemi kisbojtár szerepét kaphatnám meg. Tudom is a szöveget, s azonnal fölmondtam, ahogy nagymamától tanultam. Meglett az egyezség.
A hajnali ministrálás után meg az iskolában összeírtuk, melyik házban fogadnának bennünket szívesen, hol tudjuk a kutyákat hamar a kertek alá zavarni. Szóval Krisztus születése előtt már két héttel elkezdtük délutánonként a betlehemező nagy utunkat. Nemcsak a mi falunkban jártunk házról házra, de még egy igazi csengős lovasszán talpán átszánkóztunk apámék falujába is, s nem ijedtünk meg az ottani konkurenciától sem… Nagy volt az izgalom a mi házunk előtt, hogy oda én bemenjek-e. S nagy volt a kísértés is, de nem fedtem fel magamat, s az egyezség szerint a pásztortársak s az angyal sem árult el, amikor édesanyám két marék idei diót és szép batul almákat dobott az öregpásztor zsákjába. Igaz, mi kolbászért meg szalonnáért esdekeltünk az ének szövegében. De hol volt minálunk abban az időben kolbász és szalonna? Amikor karácsony másodnapján titkaink kölcsönösen fényre kerültek, apám suttogó szavaiból megtudtam: ő akkor éppen az erdőn fejszéjével dicsérte az Urat. Egy fa kivágásán mesterkedtek keresztapámmal, holott az akkor tilos volt, akár a korábbi években a disznóvágás… De éreztem, hogy büszke rám ezért a betlehemi ügyes pásztorkodásért.
Nálunk a Jézuska érkezését, este, sötétedéskor, úgy hat óra körül lehetett várni. Ez volt addigi gyermeki tapasztalatom. A konyhában ült a család. Csak a tűzhelyből kiszökő fény világít. Nagymama egyik éneket fújja a másik után, s ahogy hallotta a születéstörténetet, a maga színes szavaival abba is belekezd. Az egyszerű pásztoroknál meg állataiknál időz a legtöbbet. Mintha csak a mi istállónkból terelte volna őket a betlehemi mezőkre az egyik pásztor s nem ám valami cudar-lelkű végrehajtó.
Nagynénéim el-eltünedeznek az ünneplős szoba irányába, ahol már délután szertartásosan begyújtottak a ritkán használt vaskályhába. Akkor még nem tudom, csak tán sejtem, hogy éppen az Úr angyalait helyettesítik. Aztán egyszercsak a jégvirágos, hideg előszobából a jól ismert csengő hangja adja meg az égi jelt, s máris tódulunk a karácsonyos szoba felé. Persze én mindenkit megelőzve elsőnek érkezem, hátha megláthatom a csengetőzős angyalt. Keresztanyám a második csillagszóró meggyújtásával bajlódik, és a szent pillanatban is fennen szidja a gyufagyárosokat. De ott a karácsonyfa, ahol tavaly is, s égnek az apró gyertyák rajta… Jó méternyi magasra, a szépen leterített kis kerek asztalra tette az angyal a mi fánkat. Onnan pont a gerendáig ér, és egy bevert szöghöz szépen ki is kötötte, hogy el ne dőlhessen. S lám, az idén is ott a csúcsában a két pufók papírangyalka: egy szőke és egy barna. Térdre vetjük magunkat. És a Mennyből az angyallal kezdjük, aztán még a Csordapásztorokat is elénekeljük. A harmadik éneket, hiába is csóválja fejét szegény nagymama, már nem várom meg. Ezt csak ő fújja szépen nagybátyám dörmögő kíséretével: Fel nagy örömre, ma született…
A fa alatti ajándékok között van egy pár kötött kesztyű meg valami meleg zokni a kiscsizmámba. Édesanyámék Jézuskája még egy tucat zsebkendővel, cukorkacsomaggal is gondolt rám. S a messzi kanizsai rokonoktól, ahogy levelükből már titkon kisilabizáltam, ott a Ne nevess korán! társasjáték. Jó messziről jött az az angyal, csoda, hogy ideért…, mondja valaki a szoba sarkából. Most aztán igazán bőkezű volt a Kisjézus, sóhajtok elégedetten. Illene tán jónak lennem…
De még ott van valami, biztatnak nagynénéim, amit az angyal már nem tudott becsomagolni, mert túl hamar beszaladtunk a csengőhangra. Egy igazi könyv az eddigi mesekönyvek után. Ragyogó szemmel olvasom a címét: A tizenötéves kapitány. Aztán ki írta, kérdezik mindahányan. No, ezt szótagolom, de inkább betűzöm, mert kacifántosan különös neve van: Jules Verne. S valóban, a címlapon egy tizenötéves-forma fiú áll valami hajó fedélzetén, és a kezével a távolba mutat. Ő az, igen, az én kapitányom! Nem is vacsorázom semmit, csak a nagymama dagasztotta kalácsból majszolok egy keveset, hogy meg ne nehezteljen rám. Inkább a könyvet kezdem falni… Az éjféli miséig, már csaknem a felénél tartok a vakoskodó petróleumlámpa mellett. Semmi álmosságot nem érzek.
A betlehemi Kisjézus tán megbocsájtja, hogy a mellettem álló ministrásnak arról sustorgok az oltár előtt, hogy a karácsonyi könyvemben, amit egy bizonyos Jules Verne írt, van például egy rettentő okos Dingó kutya, s az még olvasni is tud, vagy legalábbis ismeri az ábécé betűit, mert abból kirakta a híres bandita nevét…
1955-ben, azon a karácsony éjszakán, első igazi könyvemmel, szinte egyszerre tizenöt éves lettem… Jövőre akár megpályázhatnám az öregpásztor szerepét is, gondoltam, vagy inkább álmodtam csak, abban a boldog álomban, ahol már a kapitány oldalán hajóztam… valahol Afrika partjainak közelében.

(Heti Válasz, 2003. december 19. 51–52. szám)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez