Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Ami augusztus óta történt...

KISS GY CSABA: LENGYEL NAPLÓ, 1980–82

Aki naplót ír, az valószínűleg arra gondol, hogy följegyzésre méltó dolgokat: tényeket, történéseket, lelkiállapotokat s mindezekhez tartozó neveket hagy az érdemes utókorra. Arra az utókorra, amely becsüli a emlékezetet, tehát a múltban történtek krónikását is. A naplóíró legtöbbször nemcsak rögzít, hanem meditál is bejegyzései fölött: ételmez, megvilágít, ha tetszik, még moralizál is. Ebből a több szempontú megközelítésből – ha van kellő távolságtartása, iróniája és öniróniája – az egyik legizgalmasabb írói műfaj születhet meg műhelyében, amelynek sorsa is többnyire másképp alakul, mint mondjuk egy befejezett novellának vagy regénynek.
De nem is poétikai elvekről és eljárásmódokról akarnék itt értekezni, hanem arról a napló-sorsról, melytől nem ment Kiss Gy. Csaba Lengyel naplója sem. Hiszen kényszerből is fektette, érlelte jó tizenöt esztendeig. (Előző könyveit – Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek; Magyarország itt marad; Nálunk és más nemzeteknél –, melyek korábban írt esszéit, tanulmányait és frissebb publicisztikáit tartalmazták, gyors egymásutánban, 1993–94-ben adta közre.) Hogy aztán naplóírói önarcképét Witold Gombrowicz Naplóinak tükrében láttassa. Pontosabban a Mester képzeletbeli, meg a műveiből nagyon is ismert tekintete előtt fogalmazza meg saját följegyzéseinek miértjét, jellegét.
„A napló az én lengyelségemről szól” – írja, mindenre választ adó bevezetőjében. De hogy a lelkesültség magyar és lengyel démonai el ne ragadják, kell a gombrowicz-i „Naplófőkönyvből” és persze annak a kijegecesedett kánonjából a visszafogó ész, irónia, fölháborodás és indulat szöveg-szőttese is.
Az a két esztendő, amely az 1964-től a lengyel történelem és kultúra ügye iránt elkötelezett, személyes jó kapcsolatokat építő és ápoló polonistát, Kiss Gy. Csabát 1980–82 szeptembere között naplóírásra készteti, nem akármilyen drámai napok, hetek és hónapok egymásutánja. A lengyel történelem, de a kelet-közép-európai, más szóval köztes-európai régió történelmének olyan sorsfordító kísérlete, amely magyar szemmel is vizsgálatra méltó. Sőt, kötelező azoknak, akik értik az összefüggéseket, ismerik a nyelvet.
Az első naplóbejegyzésből (1980. szeptember 27.) megtudhatjuk, ki is a közvetlen ihlet- és ötletadó. „Néhány napja Kovács Pistánál… Ülünk hárman a konyhában Csoóri Sándorral, kanalazzuk a gulyást. Pistával egymás szavába vágva magyarázzuk a legújabb eseményeket. Igen, gondolom, most naponta készülni kell Lengyelországból. Sándor biztat, föl kell jegyezni, hogyan fogadja Magyarország a lengyel változásokat, mit vált ki belőlünk a Szolidaritás megszületése, hogyan reagál rá a magyar értelmiség. Megáll kezemben a kanál. Mindenesetre napok óta nem hagy nyugodni, amit mondott… Rólunk van szó. Tudok lengyelül, olvasom az ideérkező újságokat, hallgatom a varsói rádiót.”
S aztán az említett előszóban, már távlatosabban nézve a lengyel történések magyarországi negatív, manipulált fogadtatására, így summázza azt a kiváltó okot, amely miatt e naplóba fontos bejegyzések kerültek: „Engem annak idején főként a szégyen ösztönzött írásra, a tehetetlenség érzése miatti lelkiismeretfurdalás. A remény láthatárát jelentette, hogy van mihez mérni itthoni világunkat, a minden mindegy, az ez van Magyarországát.”
Amikor 1964-ben, 19 évesen, az első egyetemi éve után Krakkóba érkezik (számtalan magyar stoppos, hátizsákos fiatal társaságában), még nem sejti, hogy rabul ejti figyelmét és szívét – itt a miłoszi kifejezést jó értelemben használjuk! – a lengyel történelem és kultúra, amely rengeteg szállal kötődik hozzánk, magyarokhoz. S amiről nálunk alig tudnak, alig beszélnek. Nemcsak a régmúltat fedi homály, de az e századi történéseket is, melyek a lengyel–magyar jóbarátság elkoptatott igéin túl valóságos, sokszor vérre menő szövetséget, szolidaritást és megbecsülést jelentettek. Valóban ahogy írja: „a felejtés országából az emlékezés országába” érkezett, ahol ’64 nyarán a magyar fiatalembert a Visztula partján egy vendéglőben így fogadják az egyszerű munkásemberek is: Éljen Nagy Imre!
A történelemmel való eljegyzettség, és a lengyel történelemben való jártasság okán állandóan figyelmeztet az azonosságokra, párhuzamokra. De (épp a napló vezetése közben) az oly fájdalmasan kiütköző és fölháborító különbségekre is. A negatív magyar mentalitásra, amely elsősorban a fennálló szocialista rend szolgálatában álló zsoldosok: újságírók, publicisták tudatlanságában, illetve cinizmusában csúcsosodott ki. Az állandóan táplált Szolidaritás- és lengyelellenességben. Tudjuk, a demagógia, az agymosás bizony hatott. A naplónak ezek a legkeserűbb megállapításai.
Scripta manent… hangzik az ismert latin mondás másik fele. Kiss Gy. Csaba naplója ezért is kíméletlenül objektív s izgalmas mű, mert szembesít, kik, mikor mit írtak, mondtak. (A nevek ismerősek: E. Fehér Pál, Rényi Péter, Várnai Ferenc, Terényi Éva, Domány András, Szilágyi Szabolcs, Miklós Gábor, Bolgár György, Sükösd Mihály és mások. Legtöbbjük ma is ugyanazon a helyen teszi a dolgát.) Ott vannak a pontos, néha oldalas idézetek, lelőhelyek. Mit írtak – még a Szolidaritás létrejötte előtt – a második világháború kezdetétől Magyarországon befogadott lengyel menekültekről s a befogadó magyar kormány számító nacionalizmusáról. S hogyan és kik maszatolták el, vagy éppen nem közölték az árnyalt, igazságot fölmutató válaszcikkeket (itt olvasható az a válaszcikk is, melyet Kovács István és a könyv szerzője írt s küldött el az ÉS-nek, hiába). A Szolidaritás 1980. augusztusi megszerveződése után pedig legkivált az MSZMP lapjában, a Népszabadságban, de más lapokban is, kulturális lapokban (ÉS), rádióban, televízióban folyt a lengyelek elleni uszítás, rágalomhadjárat. S ahogy „fokozódott a helyzet”, szaporodtak a sztrájkok és haladtak az események a hadiállapot felé, a hangnem egyre keményebb, cinikusabb és fenyegetőbb lett.
A naplóíró pedig dokumentált és ellenpontozott, emlékeit idézte: a felejthetetlen krakkói napokat, heteket, s a barátok közül is mindenekelőtt Wacust, azaz Waclaw Felczak professzort. Idézte a friss Nobel-díjas, Czesław Miłosz verssorait a gdanski emlékmű égbe nyúló keresztjéről, vagy a Zbigniew Herberttel készített interjúját (ez meg is jelent még 1980 tavaszán! az Új Tükörben, Szemben a történelemmel címmel), amely a történelmi múlt és az emlékezet fontosságát hangsúlyozza, s népeink sorsát kivételes tisztánlátással és etikával közelíti: „A történelmet ugyanis a győztesek írják, és nem a legyőzöttek. Én szeretném megszólaltatni a legyőzötteket… A nyugat-európaiak nem tudják, mi értelmük van a reménytelen vállalkozásoknak. A mi sorsunk legfontosabb jellemzője a veszítési kedv. Annyiszor akartuk megkísérteni a lehetetlent.”
És aztán szól a Szolidaritás létrejöttéről, a munkások és értelmiségiek, valamint a katolikus egyház egymást erősítő újbóli találkozásáról, amelyben az emberi méltóság, igazság és önérzet a szavaknak is új értelmet ad. Illetve visszaadja azok eredeti jelentését. Erről éppen a Lengyel naplóhoz meleg hangú, ajánló sorokat író Ryszard Kapuściński korabeli cikkei tudósítanak a leghitelesebben.
Váltott Nyilas Misiként, ez Kiss Gy. Csaba találó megfogalmazása, fordítják és olvassák Kovács Istvánnal a Keleti Károly utcában Csoóri Sándornak a legfrissebb lengyel híradásokat, elemzéseket. A csekély magyar szolidaritás egyik legszebb dokumentuma éppen Csoóri Senkid, barátod című verse lesz majd az 1981-es nagy sztrájkok és sorbanállások idején, melyet Krakkóból a hadiállapot (és nem a nálunk hamis eufemizmussal emlegetett szükségállapot!) bevezetése után Felczak professzor igazol vissza egy hosszan bolyongó újévi lapon, jelezvén: hallották Csoóri versét valamelyik nyugati adón, s míg ilyen magyarországi üzenetek érkeznek, addig valóban él a remény. A „csalános magyar” költő verse így zárul: „mert érinteni akar, / mert szorítani, / tombolni veled levél- és sugár-zenére, / tűrni a poshadt cékla szagát órákon át a zöldségbolt előtt, / tűrni a tűrhetetlent, / a legvadabb reményért sorba állva.” Mintha ikerpárja és viszonzása lenne Herbert 56-os Magyarokhoz című híres versének.
S folytatja a sort a Tiszatáj 1981-es júniusi „krakkói” száma, 67 lapon, melyet Illyés Gyula megdicsér, viszont a minisztériumi főhatóság, bár szakmai kifogást nem talál, de a megjelenés tényét súlyos közléspolitikai hibának tartja. Magyarán szólva: a rokonszenv kifejezésének. A megrovó miniszterhelyettesi levél és az igazoló jelentés (Vörös László főszerkesztő példaértékű, nyílt és okos válasza szépen dokumentálva olvasható Gyuris György A Tiszatáj félszázada című fontos, nemrégiben megjelent könyvének lapjain.)
Még két fontos szálat szeretnék kiemelni Kiss Gy. Csaba naplójából. Az egyik a lengyel katolikus egyház kivételes szerepének fölmutatása. Azé a harcedzett és soha be nem hódoló egyházé, amely az egész lengyel társadalomnak nemcsak a hitéhez, hanem az emlékezetéhez, történelméhez, identitásához való feltétlen ragaszkodását is táplálta Wyszynsky bíboros alatt. Majd azzal, hogy a Gondviselés kegyelméből Krakkó érsekét, Karol Wojtylát Róma püspökévé választották. A naplóból is világosan kiderül (vagy csak én olvasom ki belőle), hogy a térség jó tíz évvel későbbi nagy változásait II. János Pál megválasztásának ténye, s aztán apostoli lelkisége, cselekedetei, utazásai indították el. A Szolidaritás bátor létrejötte és elszántsága az először hazalátogató pápa sugárzó hitéből és hazaszeretetéből, ha tetszik, lengyelségéből hatalmas erőt merített. Majd később, a nagyobb megpróbáltatások, internálások idején, 1981. december 13. után ebből töltekezett. Kiss Gy. Csaba hitvalló kálvinistaként empátiával és elismeréssel szól a lengyel katolikus egyházról, Wyszynsky bíborosról és II. János Pálról.
A másik szál személyes, családias leírások beiktatása a naplóba. A személyesen azt értem, ahogy bár szinte bédekkerszerűen, de nagyon líraian vallani és mesélni tud a lengyel nyarakról, barátkozásokról, a krakkói őszökről. S eközben mindig tanít: történelmet, kultúrát, másféle lengyel mentalitást. Mondjuk, Miłosz litvánságát és lengyelségét egy-egy felfedezett s otthon frissen kiadott művéből. Példaszerű, ahogy a litván paraszti világból átlibben, áttűnik az emlékezet a pataji miliőt és az ősöket számbavenni. Ezeknek a leírásoknak, már-már poétikus hangulatuk van, hasonlóan a budai, lágymányosi gyermek- és ifjúkor megidézett, képzeletet kigyújtó történeteihez.
Amíg a napló bejegyzései tartanak és keretbe foglalnak két drámai esztendőt ebből az izgalmas évtizedből, ez alatt a szerző apa és újra budai lakos lesz (a kötet borítóján Kiss Eszter édesapjáról készített fotója látható). Immár saját lakásában, saját asztalánál töpreng és jegyzi keserű tapasztalatait, aggodalmait. Melyeket elsősorban honfitársai közönye, érzéketlensége és cinizmusa vált ki belőle. Amikor a Pilátusok csak Barrabást hallanak a Jézust-kiáltásokból!
S nincs megnyugvás, 1982 szeptemberében még nagyon rossz hírek jönnek Lengyelországból. Mintha a József Attila-i sor bővülne tovább az egyik, a napló egészére jellemző bejegyzésben: „És – lélegzet visszafojtva – hallgatom a híreket.” Akárha egy felkiáltás lenne, a figyelem lankadatlan ébrentartása. Sokak és sokunk helyett… A becsületünkért. Ennyi év után így is tekintsünk erre a fontos könyvre. (Felsőmagyarország Kiadó. 1997.)

(Hitel, 1997/9.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez