Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Szívek krónikája"

MINT FÉSZKÉBŐL KIZAVART MADÁR…
A HONTALANSÁG ÉVEINEK IRODALMA CSEHSZLOVÁKIÁBAN
1945–1949

Jó tíz esztendeje annak, hogy baráti segítséggel, nyugatról, afféle szellemi csempészárúként, kezembe került Janics Kálmán alapvető könyve: A hontalanság évei, Illyés Gyula okosan bátor előszavával, amely szándéka szerint „nem is egy könyvhöz” szólt. Hanem hányhoz? Ez is lehetett volna a kérdés, mert a Janics-könyvet eleven példaként ajánlotta, „Szellemi életünkben útirányító vállalkozásként”… „hogy a magyar anyanyelvűség minden területéről hasonló helyzetfölmérést kapjon a világ – lelkiismerete.”
Az előszó természetesen – a konkrét mű szakszerűségét, bátorságát dicsérve, és Janicsot védve – összefoglalóan előhívta egyik utolsó számvetését a magyar kisebbségek ügyében. Trianon és a második világégést követő újabb igazságtalanságok után a hontalanságba taszított magyar milliók sorsáról úgy beszélt, hogy a hazai fanyalgók, a menetrendszerűen nacionalizmust kiáltók is értsenek belőle. De értsenek a szomszédságban élő győztesek is. S nemkülönben a nagyhatalmi törvénykezők, akik igazságtalan, felemás döntéseikkel ki tudja, meddig prolongálták a kérdés megnyugtató rendezését.
Hogyan is írja Illyés? „Soha senkit ilyen sorscsapás ne fenyegessen. Azokat se, akik hajlottak ilyet okozni, kihasználni.” És Janics, amikor a könyve egyik legszomorúbb lapján az esélyek, esélytelenségek ördögi játékáról elmélkedik? Kételye alighanem jogos. „Az utókor szemlélője nem szabadulhat a gyanútól, hogy a magyar kisebbségek nemzetközi védelmének elmulasztása kompromisszumos kárpótlás akar lenni az elutasított transzfer javaslat ellenében.” (Ugyanis a teljes kitoloncolást, a félmilliós paritásos lakosságcserét az amerikai delegátus erélye akadályozta meg. Megjegyzendő még az a képtelen és hevenyészett felmérési adat, – sokáig nyomós érvként ott szerepelhetett a győztesek asztalán – mely szerint Magyarországon közel félmilliónyi szlovák él. Az 1947-ben elkezdett és 48-ban befejezett lakosságcsere következtében csaknem 80 ezer magyar lakos került a határon túlra, és 60 ezer körüli a visszatelepülő szlovákok száma. A megalázó reszlovakizálás több mint 300 ezer magyart érintett, akik így „ragaszkodhattak” szülőföldjükhöz. (Több tízezerre tehető azok száma, akik elszenvedték a két hullámban végrehajtott deportálást Csehországba, amely főleg a szegényparasztokat sújtotta. Akik modern „korunk szabadságának hajnalán” jutottak szinte rabszolgasorba, hogy onnan hónapokkal, évekkel később kerülhessenek (szökhessenek) csak vissza szülőföldjükre.)
Annak idején Janics könyvének tárgyszerű, ám szenvedélyes okfejtése után próbáltam rendet rakni a családi, – pontosabban a feleségem családja révén „szerzett” – magántörténelem dzsungelében. A Galánta mellőli Diószegről (kitelepített – áttelepített) népes család szétszóratása Magyarország különböző településein, majd a visszatérési kísérletek meghiúsulása bízvást kívánkoznának regénybe. Hogyan várakoznak egy Nyíregyháza környéki tanyán még évekig – csak félig kicsomagolva – a visszatérés alkalmára. De ez csak az idős nagymamának sikerült; egyedül halhat meg szülőföldjén. S aztán hogy lesznek kis híján kulákká Rákosi elvtárs jóvoltából, aki számon tartotta még a cserébe kapott néhány hold homokos-szikes földet és az ottani piros-fehér-zöld csíkos zsákokban őrzött csallóközi búzát. Apósom kétségbeesésében visszaadta a Jakus-bokorban levő „tirpákföldet”, és beköltözött egy városszéli házba. Feleségem már ott született, de abban a szülői reményben, hogy hamarosan úgyis visszatérnek. Nem így történt. A családtagok szétszóródva a Dél-Alföldön, Tolnában, és Baranyában, meg a temetőkben. S tudjuk, a temetőkben nyugvók már itt marasztalják az utódokat.
Jó jelnek vettem, hogy ez a kétségtelenül létező magántörténelem, egy sajátos oral history, a hontalanság éveinek irodalma, dokumentumai, a túloldalról – Csallóközaranyosról – érkezett hozzám, holott itt Budapesten látott napvilágot a Széphalom Könyvműhelyben.
A Janics-könyv előszava ide is érvényes lehet: talán Illyés leginkább erre a könyvfolytatásra gondolt. Hogy a szakszerűen elősorolt tények, táblázatok, s az ezekből levonható okos és szenvedélyes következtetések után megszólalhatnak azok is, akik a nem mindennapi öt esztendőt, mondjuk ki: a félelmes és megalázó Kassai kormányprogram utáni időt érzékletesen beleégethetik az egész magyarság tudatába. A könyv, mely egy levél alapján viseli a szomorúan találó címet – Mint fészkéből kizavart madár… csaknem 200 oldalon, jegyzetekkel, magyarázatokkal egy revelláló utószó kíséretében – 98 dokumentumot közöl. Ahogy az összeállítók is idézik: a korszak most a „szívek krónikája” felől mutatkozik be. A sokáig lappangó, rejtőzködő versek, levelek – szorgalmas gyűjtőmunka nyomán – előkerültek, s elsősorban nem esztétikai értékeikkel kívánnak hatni. Sokkal inkább a tényeket és a lélek belső rengéseit követik. A „jelet hagyni” erős hitével vonzanak. A kötet egyik kiemelt szerzője, Duba Lajos garamszentgyörgyi parasztköltő így vall erről: „Nem vagyok én költő, nem arra születtem / ezt a pár sort a keserűség s a bánat hozta ki belőlem.”
A történelem szomorú megidézése ártatlan versben, népköltésben, táborból hazaküldött levélben egyfajta ellenszegülést jelentett. A hivatalos tiltakozást, mint ismeretes, most is megírja a Magyar Párt részéről Esterházy János. De az ő levelét sem, mint ahogy a másik kilenc levelét sem méltatja válaszra az illetékes Gustav Husak. Esterházy János külföldi tiltakozásra ugyan elkerüli a halálos ítélet végrehajtását, de börtönben sínylődik, és ott is hal meg az ötvenes évek végén, a „lassított” halálraítélés folytán. A kilenc prominens memorandum-fogalmazóra és aláíróra üldözés, zaklatás vár.
A csehországi deportálást és az áttelepítést jeles irodalmi művek őrzik: pl. Dobos László és Duba Gyula emlékezetes könyvei. De ezek a versek, amelyek az éjjel bekerített falvak jajveszékelését döcögő rigmusokban őrzik, hátborzongatóak s irodalmi párjuknál hitelesebbnek tűnnek. Jócsik Lajos Gutor község tragédiáját „szedte” versbe, akárha különös balladába. Nem véletlenül használja mottóul a mádéfalvi veszedelem kínálkozó analógiáját. A csehországi 46-os leveleket főleg nők írták, akik a legkeményebb fizikai – istállói! – munkát végzik, mint az eladott rabszolgák. Mind gyakrabban tűnnek fel a Szalatnai Rezsőhöz címzett, segítségét kérő levelek, melyeket egyszerű emberek, faluközösségek, barátai, tanítványi írnak. De ilyen hangvételű Esterházy Lujza 1946-os keltezésű újévi levele is. Szalatnait egyik levélben „minden magyar sérelem orvosának” nevezik. Az 1945–49 közötti évek tárgyalásakor árnyaltabb és igazságosabb irodalomtörténeti korszakolást javasolnak utószavukban – mindenekelőtt Koncsol László feltáró vizsgálódásai nyomán – Molnár Imre és Tóth László is, melyben jobban előtérbe kell kerülnie Szalatnainak, Peéry Rezsőnek, Forbáth Imrének, Szenes Erzsinek és másoknak; És el kell végre ismerni a Budapesten szerkesztett Új Otthon, és a Prágában megjelenő Jó Barát című periodikák valós és lényeges szerepét is ezekben a nehéz időkben. Szalatnai tevékenysége, áldozatvállalása vitathatatlan. 1948-ban települt át Magyarországra, de művei mindig haza szóltak, s ezt 1964-ben Fábry Zoltán elismerően méltatja. Az antológiában az ismeretlenek mellett csupán néhány verssel szerepel Gyurcsó István, Csontos Vilmos, Ozsvald Árpád, vagy a korán áttelepedett Kövesdi László. A válogatók nem törekedhettek teljességre, de a különböző műveltségű és életsorsú emberek írásos megnyilatkozásai mégis reprezentatív értékűnek mondhatók. Hiszen megszólal itt a szlovákiai magyar társadalom minden rétege; s a lidérces esztendők hiteles történelme bontakozik ki a világba kiáltott – néha csak dalklapanciákra, műdalokra húzott – emberi s közösségi tragédiákból. És a segítségért esdeklő levelekből, alázatos kérelmekből, öntudatos beadványokból.
A világ – persze döntött. A jogfosztottság nem fájhatott az elkövetőknek, s talán még nyugtathatták is magukat, ahogy föntebb már idéztük Janics Kálmánt – „lehetett volna rosszabb is” az egész szlovákiai magyarság, több mint félmillió ember könnyedén eltűnhetett volna szülőföldjéről. Európa közepéről, a háború befejezése után a „béke” hadszínterein. Kinek hiányzott volna? A magyarországi beadványokra nem tudott (vagy nem akart) válaszolni sem az ENSZ, sem a Szentszék. Az ötesztendei teljes jogfosztottság, iskolanélküliség! mint okozat a magyarok háborús bűnösségében jelölte meg az eredendő okot vádpontként. Benes és követői részéről, de a kommunista oldalról is sokáig élt ez a rendíthetetlen tévhit, s így a szlovákságban is mélyen gyökeret vert. Látjuk 1968 után, s lám 1989. november 17-ét követően is mifajta ellenkezés közepette kell alapvető emberi és kollektív jogaiért küzdenie a szlovákiai magyarságnak, miféle előítéleteket kell legyőznie! (iskolaügy, nyelvhasználat, stb.)
A hontalanság éveire az emberi szenvedések minden hitelével rávilágító kötet példaként is figyelmeztető. De az „elsodort faluk”, az örökre elnéptelenedő, magyarságukban elhalkuló falvak erre figyelmeztetnek.
Arató Endre, Juraj Zvara, Janics Kálmán kötetei mellé – a legutóbb Gyönyör József Pozsonyban megjelent Mi lesz velünk, magyarokkal? című tanulmánykötete után – méltán kerül a sorba a Mint fészkéből kizavart madár… A „szívek krónikájára” figyelő irodalmi dokumentumgyűjtemény.
Kovács Endre a majdani kitűnő történész, irodalmár így ír 1947-ben Újtátrafüredről egyik barátjának Érsekújvárra: „A hitet nem veszíthetjük el, ilyen nagy szívességet nem hozhatunk az eszmék kiforgatóinak, a történelmi pillanat ügyes vámszedőinek. A tragédia most a lelkekben gázol, de minden seb hamarabb begyógyul, mint az ember hinné. Az élet még tartogat mindannyiunk számára feladatokat, ezek elől nem futhatunk el, dolgoznunk és építenünk kell, ezért vagyunk a földön.”
Az egész gyűjtemény a hontalanság fájdalmas éveit megidézve is ezt a megtartó gondolatot sugallja. Mondani sem kell: máig ható érvénnyel. (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1990.)

(Hitel, 1991/8.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez