Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Egy álom következményei"

Az 1983-as év egyik kívül-belül legszebb könyvének vélem az Ágh Istvánét; és az egyik legjobbnak is, amit az esztendőben olvastam. Széles Judit művészi borítója hűen simul a könyv tartalmára: mert a zsákszövet fölbomlásában ott láthatjuk az írói gazdagságot, a zsákot szétrepesztő, betakarított termést; ott a felcsillanó kékek egén vagy tengerén az álom sűrűsödését, és ott a mindent átszövő ébrenlét súlyos tényeit, ahol a „törvény szövedékének” sérülését is tanulmányozhatjuk.
Maradjunk a zsáknál, a zsák- és prózaszövetnél. Amíg a zsák megtelik, írja Ágh az egyik irigylésre méltóan megvalósított penzuma fölé. Hogyan is csinálja, most figyelhetjük legjobban, most adja ki magát – mondhatnánk. „Most mikor a munkakedvről szeretnék fogalmazni, bizony tétován és szomorúan kezdem a munkát. Módokat keresek. Nagy, sima füzetet rakok magam elé, és vigyázok a kalligráfiára… Legyen a munkának stílusa.” Így biztatja magát, így fohászkodik, hogy a befejező mondatban ezt írhassa: „boldogan járatom már ezt a vacak kicsi tollat, bár a középső ujjamra bütyköt nyomott.”
Ághnak a boldogság, versben és prózában is kulcsszava. A prózát író költőnek a kirándulás izgalma és a megvalósítás öröme is boldogságot okozhat; s az a kegyelem, hogy képes minderre, hogy pontosan erre, már önmagában boldogságot jelent.
Hogy is képzelem hajszolt életem kesergései közben – némileg irigykedve – a boldogan fogalmazó költőt? Üres lakásban írásra való őszies délelőttökön, jól futó tollakat váltva, nagy nyugalommal, beburkolózva némi cigarettafüstbe, ki-kibámulva a zuglói utcára, tán ironikusan a „gályapadhoz láncolt” fegyencnek képzeli magát, és ül, de önszántából ír, mert elvállalta, mert írni akar róla, mert hírt akar adni, mert kedvét leli a híradásban, mert meg szeretné velünk osztani fölismeréseit. A verset és prózát rögvest mutatni barátainak, ha erre tévednek, ha fölugrik Huszárik vagy Császár. Ha nem, hát ő indul a Columbus utcába… indult, de már nem: leszállt – végleg a fekete madár. A kötet végén két igen közeli barátjáról ír, akiknek sorsában, művészi pályájában a magáét is látja: a paraszti világból való kitörés gyötrelmes útja miként vezet a nagyvárosi (fővárosi) zajos terekre, ahol megmarad mégis bennük az örök szemérmesség, idegenségérzet, tartózkodás. Ágh István valósággal megszenteli Huszárik domonyi, Szabó István cserszegtomaji sírját – mondván: a vándorok, az idejekorán távozók hazatértek a szülőföldbe. Így figyelhetjük meg a mesteri szerkesztést is, a könyv ívét a Házam, hazám saját szülőföldjéről, falujából indító fejezetek a nagyvilági (Hol vagy, Északi csillag?) és a művek világában tett utazások után miként jutnak el a nekrológba foglalt temetőkig. Nyugosznak már a nyughatatlanok, de a filmeket nézni kell, a könyveket gyakorta föllapozni, figyelmeztet a tanúságtevő barát, Ágh István.
Nem szégyell érzelmes, olykor csak a szívünkre beszélő lenni, holott az egész könyv attól megnyerő és lefegyverző, hogy tudatosan végiggondolt írások sorakoznak benne. Szabó Istvánról szóló emlékezése, perújrafelvétele, a par exellence novellista baráti szeretettel megrajzolt portréja ilyen. A befejező sorokhoz közeledve ezt írja: „Örülök, mert végiggondolhattam.” A végiggondolás is kulcsszó. A versvillanások, metaforák pillanatai után kényelmesen kinyújtózkodva a végiggondolás nyugalmas percei, a takarékos, de ízekben, zamatokban mégsem spórolós prózaszövés hibátlan, világosságot árasztó mondatai következnek. A túlságosan racionális prózaíróra ott leselkedik – szerencsére! – a költő. Ettől lesz sajátságosan egyéni, ettől lesz ha úgy tetszik – A madár visszajár fülszövegén olvashattuk tíz esztendeje – vallomásos a próza. Persze a vallomásos prózát nem Ágh találta föl, Ő csak szerénykedve igen jó prózaírónak is, mert enged a vallomás, az álom, a versekből itthagyott és tovarezgő képek előretörő kísértéseinek; és a végiggondolás, egyáltalán a fegyelmezett oknyomozás regulájában eljut az egyensúlyi állapothoz. Amikor a mű áll, sőt sétálni kezd a saját lábán. (És láthatatlanul hatni kezd.) Az olvasó (vérbeli és céhbeli szegénylegények) ízlelgeti, mint a szilvaízt, mint a leharapott fűszálat, zöld levelet, jól átsült kenyérhéjat: többször leveszi a polcról.
E vallomásos prózaszövés A madár visszajár első kísérlete után már az Üres bölcsőnk járása megjelenésekor késznek látszott; mégis gazdagodásként olvashatjuk ezt a harmadik prózakötetet, mert ebben találhatjuk Ágh egészen kivételes íróportréit, miniesszét, novellás jegyeket viselő vagy novellaként olvasható konkrét könyvkritikáit; s nem utolsósorban a legnagyobb szabású prózai vállalkozását: az Albérleteim történetét. Amikor ez a kegyetlen önfeltárulkozást igénylő „emlékezés”, számomra igazi költői kisregény, albérlet- és poéta-szociográfia megjelent a Kortársban, valósággal kiáltott egy önálló kötetért. Ezért érthetetlen ez a szükségmegoldás, miszerint ebbe a könyvbe kellett szerkeszteni, mintegy elrejteni. E mű a könyv egységét billenti meg, mégha abba a bizonyos látható ívbe, melyről korábban beszéltem – beilleszthető is. De terjedelme, lezártsága okán például ra-re sorozatba kívánkozik, s így lényegesen többekhez juthatna el. (Lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, lehet, hogy már a Kiadó is gondolt erre a méltóbb, szerzőt és olvasót jobban becsülő megoldásra.)
Ághnak ebben a nagyon személyes, látszólag csak – albérletek, nők, szerelmek – szigorúan magánügyekbe avató opuszában sikerült a korszak és a nemzedék arculatát is fölmutatnia; a legintimebb, akár pikánsnak tűnő helyzetekben is ott lüktet a teljes élet: amit akkoriban Budapesten lehetett élni, amitől lehetett szenvedni, albérleteket veszíteni, halálos szerelmeket föladni, ahol lehetett a tökéletes ideiglenesség érzetével térdig gázolni ködben-szmogban, illúziókban. (Lásd: Huszárik, Szabó István) Mert a megállapodottság veszélye is még alig kísért, s alig komolyan vehető, hogy egyszer mindez végiggondolható lesz, a kitűnő versjelzésekből fontos prózára váltható.
Ágh István nemzedékének, de a kortársi irodalomnak is egyik legszorgosabb munkása. Tevékenységét példaszerűen, tán a Nyugat harmadik nemzedékének legjobbjaitól is ösztönözve és tanulva – kiterjeszti kritikusi felségterületekre is. S jól teszi, mert a költői vérrel föltöltött kritikáit, esszéit a fűrészporos nyelvezetű recenziógyártó-iparosok termékei közt (tisztelet a feladatát jól megoldó, par excellence recenzensi feladatot betöltő – kivételnek!) felüdülés olvasni. Bámulatos a nyitottsága; de vonzalmai nyilvánvalóak. Azokról ír, akik izgatják, mert el akar igazodni a tőle távolinak tetsző költői világban, s azokról, akikről meg van győződve, hogy igazi költők az ő – esztétikumot, erkölcsöt, tartást egybeötvöző nézete szerint. Ez utóbbi kategória egyként vonatkozik a nagy klasszikus elődökre, s a közvetlen kortársakra. Mondjuk Berzsenyire és Tóth Bálintra, vagy Petőfire és Utassyra, s időben közelebb jőve: Adyra és Csoórira. Kitüntetett hely jut a Heteknek neveztetett költőkről írt kritikáknak. S nem véletlen ez, hiszen ők Ágh közvetlen nemzedéktársai, akikről legtöbbet tud, akikről a szeretet és barátság magas hőfokán (és mégsem elfogultan) képes reális portrét rajzolni. Tanítani valók ezek a portrék, mint ahogy a Hová repült a nikkelszamovár? minden darabja az. Egy reménybeli tankönyvben képzelem el őket, olyan világosan, érthetően s személyességgel földúsítva szólnak. A költői mesterség napi gyakorlata és gondja felől járja körül a megidézett költőket és műveiket. Említettük már a nyitottságot, mint rokonszenves szemléletmódot, példaként Ágh névsorából idemásoljuk – nem ellentétpáronként fölfogva – Kassák és Sinka, Pilinszky és Ladányi, Jékely és Orbán, Kiss Anna és Döbrentei Kornél nevét. Érzékelhető talán, mennyire más világokat is képes befogni, érteni és értelmezni.
Ágh hajlamos a szentenciaszerű, definitív megfogalmazásokra, ezért vésődnek a költészettől átitatott sorok egycsapásra emlékezetünkbe. A gazdag példatárból két költő neve kívánkozik ide, hogy plasztikusan megvilágíthassuk az előbbi állításunkat: Kormos István és Csoóri Sándor.
Kormos István Fehér mágia című műfordításkötetéről úgy ír, hogy már korábban riporterként kifürkészte Kormos műfordítói, következésképpen költői titkait is. (Az interjú Kormos István A vasmozsár törője alatt c. kötetében olvasható s a Rádióban 1972-ben hangzott el.) „Kormos mindig jelzőből teremt kifelé állítmányt és alanyt… Ott áll, ahol ítélkeznek a jelzők… Jelen költészetünkben a hangutánzó és hangfestő szavak legnagyobb mestere… Általuk úgy emeli föl a verset, mint satu a kocsit, nem a vehemens emberek izomerejével, hanem a fizikai törvényeken alapuló áttételek rafinériájával.” Ágh megfigyelései ilyenek, elevenek és igazak, bizonyíthatóan tárgyszerűek, s azonnal jegyezhetők.
Csoóri költészetéhez, a Párbeszéd, sötétben című kötete alapján, kritikája záradékaként 12 pontot fűz. Ezek olyan pontok, melyeket csak igaz költő érezhet meg egy másik igaz költőben, és ahogy mondja: nézzük a 3. pontot, így hangzik: „Gyümölcsökben, nyárban erotikus, tehát a nőkben is. Télben, tavaszban halálos, mint a Fejér megyei csaták.” Az Utazás félálomban prózakötet kapcsán ilyen telitalálatokat ír le Ágh: „Csoóri kiszolgáltatja magát, és szóra bírja a rosszakaratot.” Vagy a jelenségre így reflektál: „Mutatvány a hazáért. És értem.” A többműfajúsággal és a megkésettséggel vádolt Csoóriról így vélekedik: „nem azért ír prózát, mert a vers melléktermékeit akarja hasznosítani. Nem szövetkezete melléküzemágának csoportvezetője. Nem gomb-, nem parketta-, nem bőrkikészítő búzamezői háttérben, hanem a Gazda mindenért. Prózája azért lelkesít ennyire, mert versei lándzsahegye. S nem verseit akarom kisebbíteni, hátrarakni. Inkább azt mondanám, hogy prózája vers.” Ágh István Csoóritól vitathatatlanul sokat tanult, hiszen rá is illenének az előbb idézett sorok, ha nem is pontosan ilyen hangsúlyokkal, de lényeg szerint. Mégis bizonyos ma már, hogy a szuverén világú Ágh István költőtől tanult legtöbbet.
Halovány tükrözésként ennyit tudok fölvillantani az Egy álom következményeiről. Hogy Ágh pályáján kiemelkedő jelentőségűnek tartom e könyvet, nyílván kiderülhetett az eddigiekből. A prózát író Ágh István mostanában földijének, Berzsenyi Dánielnek, (mint írja) Dani uraságnak fogalmaz. A folyóirat közlések után olvasói mohóságom már a kész könyvet szeretné föllapozni. (1983, Magvető)

(Életünk, 1984/3.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez