Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

In memoriam Ratkó József

(1936–1989)

Halálod hírhozó angyalát küldted el hajnali ablakomba, Jóska! A nyugtára süllyedő Hold fénylő-kerek gombjával emlékeztettél arra, hogy mindig kigombolt nyakú fehér ingben, örök fiatalon lássalak.
„Írok csak a lélek nagy szükségében…” – mondtad egy interjúban. A lélek nagy szükségét most bennem is, sírás helyett, szomorú beszéddé csitítottad, amikor föloldoztál –; szóljak, bár ha csak pár szót is, a vállalt némaság kútjából. A víz hullámain remeg a lassú, rekedtes hang. S az eleven szó mögül látszik az arcod. De a Tiéd a memorizálható, tiszta gondolat. Meg a közös gondok batyuja is, melytől már-már beroskadna a föld; szilánkokra törne a vers, ha nem olyan szigorú alapozású, ha nem sorsalapozású, ha nem úgy tisztesség-alapozású, mint a Tiéd. Mert utadat már az induláskor kijelölted, ekképp: „Állig szerszámban hadakoznak / csillagtalan, vékony szegények. / Értük halálig elszegődöm / énekes, mindenes cselédnek.” S akikért elszegődtél, akikért szolgálatot vállaltál „halóföldeden”, azoknak egy karéj igazsággal mindig többet jelentettek verseid, pörlekedéseid.
És most „bogárnak, virágnak” kínálod tested? Teremtett csillagaidra ki írja tovább oly konokul egy nemzet törvénytelen halottainak leltárát? Ki siratja el őket, ki mondja ki hiányukat így: „Hiányzik kicsi fiam arca, mosolya, bársony-érintése, cirókahangja, Kormos István tengermormolású hangja, Nagy László gyémánt-arca, kőszáli lelke, Illyés Gyula töprengő gazda-arca, Latinovits »pimasz, szép arca«. S a másik hazából a halálba-szerelmes Szilágyi Domokosé!”
Közülünk most legjobban Te hiányzol, Jóska! S közülük is, akik odavártak, mert tartani, valahogy megtartani már csak halottaink tudják ezt a földet!
„Megyünk utánad, Halott.” Megyünk a kállai tornyok iránt.

1989. szeptember 14.

(Hitel, 1989/20.)

< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez