Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"A jövő szökevénye"

CSOÓRI SÁNDOR: KEZEMBEN ZÖLD ÁG

Csak elkezdeni nehéz az írást Csoóri új könyvéről, mivel ő is „ihletadó költő”-höz méltón, inkább versekre buzdítaná az alkalmi recenzenst. Aztán csak folytatni nehezebb. Mert írtak róla eleget ugyan, s mondtak is ezek az írások érvényeset, a költő mégsem felel meg a reászabott méreteknek, az át- és átöltött (sőt költött) formaruháknak. Ismerjük tehát az aforizmatikus, a fél meg – legjobb esetben – háromnegyedesre sikeredett, képekben sem szegény megállapításokat, amelyek ennyi igazságtartalommal is vonzó dolgozatok. Leginkább a teljes igazságot hajszolnánk mi is, ha lehetne, ha tudnánk… Az bizonyosnak látszik, hogy ez a mostani a tizedik verskötete, beleértve a gyűjteményeket is. Egyértelmű emelkedését a Párbeszéd, sötétben megjelenése óta érzékeljük. Azt is mondhatnánk: ebben a sötétben érvényesültek igazán villámos fényei, bélyeges perzselései, ha minderre volt bátor szemünk és nyitott szívünk. Mércénk szerint – nem biztos, hogy kell ilyen mérőeszköz – ott volt a helye az ugyancsak ebben az évben (1973) megjelent Versben bujdosó szomszédságában. Csoóri ettől a kötettől kezdve látványosan és magával ragadóan kezdett „közeledni a szavakhoz”. A kivérzett, elkoptatott szavakba tavasz-zöld suhanással, kazaltüzes nyarakkal, országos havazásokkal meg, ha kellett, Tisza-vízzel új erőt plántált. Már-már tékozlón és sietősen. Ez a sietés – bár sohasem volt kapkodás vagy zavar – aztán megcsitult. A „százfelé induló” költő egyetlen magát növesztette föl: három igen fontos verskötetben, és – nyugodtan mondhatjuk – a magyar esszéirodalom három korszakosnak nevezhető opuszában.
Csoóri a Nagy László-i imperatívuszt oly módon alakította át, hogy szétszedte, átröntgenezte a csodát, majd költői nyelven, eleven és fölmutatható poétikai fogásokkal összerakta szemünk láttára. Mert ő a kijelentő mondatok idején is inkább a kérdőmondatok szószólója volt, így szükségszerűen elemezni kényszerült. Bevallottan közel a földhöz, és bizonytalan égi mezsgyéken egyszerre próbál ma is szerencsét. Ez az új kötet részben az Elmaradt lázálom gyászverseit folytatja, de az időbeli távolság már jobban tagolható, mégha a megidézett végtelen hajú asszony kiszakíthatatlanul jelenvaló is: az átlelkesített természet „lélegző elevensége”, sötéten izzó metaforák starthelye. Fölkereng a vers a Mátra, a Börzsöny keretezte emlékhelyekkel, lepketáborokkal, forráskutakkal, ahol látta őt, mint „áthevült remekművet” fényben és dárdás napsütésben. Látta őt és kiszemelte a vers, hogy szinte hallhatóvá teszi most egy remek képpel: „egy folyó elfektetett furulyáján játszik nekem”.
„Már a jelzői metaforák” – írta róla Illyés. S valóban, ebből a kötetből is számolatlanul lehetne bizonyításképp idemásolni közülük. Figyeljünk csak tovább arra, amit Illyés mond Csoóriról gondolkodva: „Röpködni könnyű, járni nehéz: a költőnek, a versben… A hiteles erő, a tehetség azon mérődik, ki mit visz föl a földről, milyen dágványból szabadítja föl magát is, de olvasóját is. Az igazi – az eredendően hiteles – szürrealista nem lendül csak úgy a realitás fölé. Távcsővel, s ha kell, nagyítóval ellenőrizhető a valóság, ahonnan a költő, a tehetség elrúgta magát: sohasem puszta produkcióra.” Talán még egyetlen Csoóri-kötetben sem volt ennyire szervesen együvétartozó a versek földönjáró és egeket reflektorozó képi tartománya. Az emlékező versek kazaltüzeket idéznek végtelen nyarakban, és gyerekkorból előhívott gyümölcsízeket hasonlítanak a szerelem ízeihez. A reményt gyűjtő versek logikusan kikeleti remegésben és várakozásban „habosodnak meg”: s várja, hogy minden elárultatás, vereség, téli megfagyás után is „fölcsöngessék lármás, tavaszi vizek”. Mert sugallja: vannak még erőtartalékai a tél elviseléséhez is. A kötetnyitó versben nem ír „hűségnyilatkozatot” a téli városhoz, de pár sorban mindent elmond erről a bizalmas viszonyról. S benne van költészetétől elválaszthatatlan személyes élete, s benne a pályaív meredeke is: „Én e városba élni jöttem: ideget / s álmot fölajánlani, zöld emlékeit / huszonegy tavaszomnak most pedig / muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni / rangos senkiket a hóban saját kapujuk előtt”.
A záróvers vallomása a nagybetűs városhoz szól: „Tied vagyok, Város? Vagy csak a / foglyod vagyok?” – kérdezi. Egy világváros minden antinómiája ott sajog a kérdés mélyén. S e városból már az sem szabadulás, ha ideig-óráig kiszakadunk oda „ahol a tüzek úgy feküsznek le / most is a földre / mint kimerült, igás állatok.” A kép kedvéért is idéztük, s éppen itt, hogy a záróversszak betonsivárságba ágyazott vallomását úgy fogadhassuk el, mint írja: „ha elárullak is, veled veszek”. Az már csak meghosszabbítása ennek a gondolatnak, ha a várost, az országot tesszük a vallomástevő költő helyébe. (Persze, is nélkül!)
Mégis, aki a „jövő szökevénye”, mindenkinél szabadabb marad, „sértően szabad / s egy összevérzett gyermek mosolyával lépeget át sírokon, sorompón…” A panaszok hónapjai a végvári őszök hónapjai is, és a titkos megbízatásoké, amikor a bajvívás után már maga a „függetlenedő remény” nem tévedhet el A világ emlékművei között. Már tud mosolyogni, s halálos nyugalommal így indítani egy fantasztikus Jelenésbe átcsapó verset – talán a kötet esztétikailag legmagasabb „hangfekvésű” versét –: „Tompán fehéredik a tó a domb alatt, / mint ledöntött sírkő a napsütésben”. Ismételten megfigyelhetjük arányérzékének működését: mily természetesen mer prózai lenni, s mennyire tud az elbeszélő dikcióba magasfeszültségű képeket iktatni, hogy a kívánt drámaiságot és átsugárzó személyességet a hozzánk szólás jogát fönntartsa. Csoóri a nagyon is kisebbségben lévő – személyességet, a teljes emberi hitelességet fölvállaló – versre szavaz, amikor a századvégi cinizmus, a teljes elnémulás, a maníros szövegromlás, vagy a – nemritkán a politikával is összekacsintó – szerepátadó gesztus a korszerűség hitelesített védjegye. A költészet helyzetéről (ha úgy tetszik) teoretikusan is elmondotta véleményét egy kitűnő esszében. A Tiszatáj 1984/12. számában jelent meg, s e kötet leadása után írta nemsokkal. Ahogy a Párbeszéd, sötétben-t zárta a Közeledés a szavakhoz, úgy kívánkozna ennek az új kötetnek a végére is A világ érzéki metaforája. Csak egyetlen mondatot írok ide ebből a tanítanivaló, szenvedélyes esszéből, s a kötet utószavaként ajánlom. „A kívülről és a belülről korlátozott ember az igazi versben visszaszerezheti szabadságát, képzeletét, saját maga illúzióját.” S ez egyként vonatkozik költőre, olvasóra. (Magvető, 1985)

(Könyvvilág, 1985/5)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez