Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Ararátlanul"

SÜTŐ ANDRÁS: A LŐTT LÁBÚ MADÁR NYOMÁBAN

Rodostó, Zágon, Marosvásárhely, Pusztakamarás, Sikaszó, Budapest… úgy írom le e helységneveket, hogy tudatában vagyok: még leírhatom. S ha csak tehetném, amolyan lámpással közlekedő kalauzként, fordított sorrendben is bekiáltanám a beszédes állomásokat, megállókat az európai éjszakába, süketségbe. Természetesen magyarul. Másképp nem látnám értelmét e képzelgésnek.
Mert véletlenül „kalauza” lennék Sütő András új könyvének, pontosabban az Engedjétek hozzám jönni a szavakat mögé rendeződő folytatásnak. Nagyon helyénvaló, hogy a magyarországi kiadás most együvé fogja az 1977-ben megjelent nagyszerű esszéregényt és a sors kegyetlen rendelése szerinti híradásokat, melyek fölé Sütő ezt írta: Levelek a Hófehér toronyból. Azt mondanám, a múló idő az előbbi regényt – bármennyire is elzsongultunk varázsán, eltűnődtünk parainesis-es bölcsességén – nem hagyta jóvá, nem ütötte rá történelmi pecsétjét, hanem „kiegészítést” javasolt, s megíratta ezt levélesszék, keserű zsoltárok formájában. (De tán már a kényszerű folytatás folytatását is látjuk…!) A könyv előszavában Sütő így ír: „De lám, az élet nem igazodik poétikus kérelmekhez és könyvekhez. Erdély hegyei közül s a balladás folyók mentéről elszólítja rendre, számolatlanul e földnek szülötteit. Elparancsolta könyvem kicsi hősét is. A nyelvi barangolást tehát nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Szavaink gondját a búcsúzás gondja váltotta fel; az öröknek hitt közelséget a távol, a közös hajlékot a várakozás fehér tornya…”
Kilenc írás iramodik hát e fehér toronyból Cselényi Lacika után, kinek egykoron Szavaink Nagyfejedelemségéből az Egész jussa volt ígérve. Aki a nyelvi kavicsgyűjtés első metaforáját így kiálthatta világgá: „Szárnyad vagyok, Nagytata!” Bizony a szárnyként széttárt gyermekkezekre mennyi repülnivaló várt volna ott, a szavakat faggató, képbe sűrítő Nagypapa mellett. S ő most az
évek távolából csak ennyit tehet hozzá a gyermeki szárnykinevezéshez: „Rég volt. Elhagyott a szárnyam. Olyan messzire szállt, a képzeletnek is útlevelet kell váltania, hogy nagyritkán együtt lehessünk.”
A síkaszói és a pusztakamarási közös emlékek „leveleit” úgy írja és éli Sütő, hogy közben érzelmeinek ura, tekintettel van a gondolatban kézen fogott Címzettre is, hogy értse, s jól értse mondandójának kényes egyensúlyát: a felelősséget. A levelek (a zordabbra fordult időben) a boldogan megszerzett szavak forrásvidékén is időznek. De gyakrabban és keserűbben szólnak a pusztuló nyelvről és a magyar kisebbségről. Már-már zsoltárosan, kápolnafalakra írhatóan, a hargitai fenyők sírásához igazodva. Mert azok a „kilenc káplánszoknyások” ott hajladoznak a síkaszói ház körül, ott állják a zord szelek vallatását: a „hóhérló időt”. Mit sejthet ebből a lassan ifjúvá növő gyermekember – aki bátorságot merítendő gyakorta járt Nagytatával medvelesre –, hogy mostanság a mindennapi kenyér és a félelem közé egyenlőségjel került? S tán azt is, hogy az ijedelmet sem lehet már ésszel elkerülni? Ne válaszoljunk most a régtől tudottakra. Hiszen a pusztakamarási szülőknél tett látogatások oly elevenen hozzák elő az anyanyelv és a megmaradás gondjait. Az író az otthoni intenciókat, rövid „helyzetértékeléseket” tovább jelenti a „nyírfamagonc” unokának, s tovább az olvasóknak. Mintha csak az Anyám könnyű álmot ígér vagy az Engedjétek hozzám jönni a szavakat kamarási oldalai folytatódnának e kötet utolsó írásaiban. Azt olvashatjuk például: „Ha akármely oknál fogva egy nyelv félelemmel fertőződik meg: életritmusa lelassul, önvédelmi ereje megfogyatkozik. Testét ellepik az idegen szavak, saját szósejtjei ellanyhulnak a szaporodásban. Látása romlik, sorvadásnak indul tehát csodás képessége: a láttatásé is.” Majd egy grádiccsal még magasabbra lép Sütő a felismerésben, mikor így ír: „A megfélemlített nyelv egy idő után a hazugság áldozataként is elparentálható: meg kellett halnia, mert nem volt bátorsága az igazat mondani. A nyelvnek, szegénynek? A hordozóinak inkább.” Kemény a vád, és kétélű egyszerre. Szól a megfélemlítőnek, és a könnyen megfélemlíthetőknek, akik csupán „az áldozat riadt némaságát” viselik. E romlás genezisét, igazi meglepetésként, az 1970-es keltezésű Deltanaplóban olvashatjuk. Az anyanyelvéből egyetlen szót sem öröklő Aljosának az idő nagy árján keresztül válaszol a síkaszói Deák bácsi. Testámentumos kérdése így szól: „Forrásnak a vize, tehénnek a teje elapadhat. De gyermeknek az anyja szava, nyelve?” Sütő dédapától is emígyen hangzik az unokának átadandó ige, miszerint a nyelvet „úgy őrizzék, mint a terített búzát”. Legkivált oly időkben, mikor „a varjak nyílt rablási szándékkal, fényes nappal, Európában” ott keringnek a búza fölött…
Persze van másféle, magasan szálló madár is: a lőtt lábú kamarási gém, amely a Sütő Andrást köszöntő versbe szállt, hogy a metaforát Illyés a közös gond jegyében, e „kristályos versminiatúrában” felerősíthesse. Csöppet sem véletlen, ha ez a nagyszerű verselemző- esszé címül kínálkozott, mert kifejezi „tiszafatömör lényegét” e szerintem legszebb, legszívszorítóbb Sütő-műnek. „A kilátástalanság tökéletes képe” itt már túl a metaforákon, az illyési fosztóképzős szavakkal is leírva: cáfolhatatlan beszéd. Épp ezért lehet esélyünk a csodákra, a lehetetlen sugárzó erejére. (Szépirodalmi, 1988)

(Könyvvilág 1988/5. sz.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez