Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Engem hívtak Fábián Zoltánnak..."

Valamelyik égkaréjból le-lenéz ránk, kezével felhőket hessent, ha régtől fáradt szemei elé úsznak. Mert látni akar, látni! – odaadó figyelemmel és szeretettel…
Aztán megborzong és száját szigorúan összeszorítja, mikor átsüvölt hozzá valami csillagközi, enyhén kajánkodó kérdés.
– „Leszünk-e olvasó nép, Zoli? Leszünk-e, akarunk-e valaha is…?!” Hát erre nincs felelet, csak a táskaírógép tapintatos, de kitartó morzejelei visszhangoznak az égboltnyi süketség hideg termeiben.
Aki ír, az melegszik, szívét dörzsöli, emlékezetét fényesíti közben. A szóközökben is. Két gyors leütés között, mint két kottafej közt érzi a muzsikát is, a dallamívet. A száj már nincs összeszorítva, talán dúdolgat. Egy kedves népdalt vagy egy Kodály-kórust. Mindez függ a Nap–Hold–Föld-állástól is, s ez most nem fantasztikum, üzeni a Csillagásznak és a csillagok költőinek, elbűvöltjeinek. Vegyétek csak elő a távcsövet, barátocskáim!
Ott fönt, nagyon magasan már éppen egy tucat éve készül az a bizonyos nagyregény, amit még itt a földön, – vázlatpontokban – nagy kockásfüzetébe, szép írásával bejegyzett. A napi sürgősebb teendők árnyékában! Szóval csak úgy a margóra.
Most ülve rohan. Isten titkára végre szabadon önmaga titoknoka is; „önző” időmilliomos, de szolgálni akaró, mint Tolsztoj Leó, a gróf, s mint a Trilógiát író Móricz. Elmúlt bizony tizenkét esztendő is, s már nagyon a vége felé jár mondandójának. És barátaim, ha hiszitek, ha nem, neki sikerült, persze onnan föntről! megörökítenie még ezt a gyötrelmes, vajúdásos, és nem tudni mit szülő időt is, amelyben mi itt gázolunk, fuldoklunk! Csak éppen fölmutatására képtelennek bizonyultunk.
Megengedi, hogy irigykedjünk csöppet, ha már ez a végzetesen elrendezett helyzet, ez az irdatlan távolság, ez a rálátási pozíció (lásd regényelmélet!), másképpen szólva: magasles adódott. No, meg ilyen csillag-szomszédok, a hajdani szívbeliek közül! Ők az első lektorok; irgalmas és irgalmatlan kritikusai a regényfolyamnak. Elsőül Simon Pista, aki már húsz kerek éve bakonyalji bujdosóvá lett. Aztán a leányfalusi szomszéd, a drága Puszta Sándor. Meg a kihajtott fehér ingben lobogó Ratkó Jóska, aki lám, mily bölcs előrelátással és félelmetes megérzéssel neki ajánlotta Törvénytelen halottaim című veszedelmes versét! Mintha tudta volna, hogy az újkori barbarizmusnak Zoli lesz az egyik áldozata, szó szerint is: törvénytelen halottja. Ott fekszik majd roncsolt testtel a „holtak deresén” a szentendrei út májusi fénymaszatában…
És a három költő, a három nagyon is különböző habitusú és tájékozódású szomszéd itt–ott betoldást javasol: látni akarják a hűséges, „puli-természetű” embert győztesnek, esendőnek. Aki szinte mindent és mindenkit beterelt a jó ügyek karámjába. S ha kellett, még alázkodott is, de bokaharapásra is képes volt. Akit persze olykor „átvágtak” kedves szélhámosok, s az irodalom peremén grasszáló, megnemértett lovagiatlan akarnokok. Próbálták a kenyerükre kenni ádáz csirkefogók is.
Zoli látta ezt. Író volt, figyelt tehát. Figyelt az esendő Emberre, akinek három eltévelyedése után is adott még egy utolsó esélyt. És kölcsönt is, amit soha nem látott viszont. Cserébe nyelhette vissza hirtelen dühét… mesélgette Puszta Sándornak a leányfalusi templomkertben, így remélve némi penitenciát, melyet elnyert, ha legközelebb a szigorú szeretet ösvényeit választaná…
Ment és ment szakadatlan. Úton volt mindig; általában elérte a reggel induló vonatok legutolsó kocsiját. Talán irdatlan nagy táskájának súlyos felhajtóereje repítette: csoda, hogy nem vétette el a lépcsőket! Ment talán azért is, hogy minél kevesebbet legyen a komor Bajza utcai székházban, ahol mindig fekete zászló leng a homlokzaton.
Az alföldi vidék volt az ő Bakonya. De nem bujdosott, hanem vívott, pörlekedett. Néha mindezt angyali képpel, és nem ajtón, de kulcslyukon besüvöltő Botondként tette, ha éppen egy agyonütni szánt tehetséges írót védelmezett valamelyik megyei hatalmasság trónusa előtt (az írónak korábban lakásért, állásért már kilincselt), de most – védelmezte! Mint ahogy könyvtárat és könyvtárosát, az első olvasótáborokat szervező pionírokat, gyanús eszméket terjesztő siheder költőket, szociográfusokat pártfogolt…
Valahol mindig ott cikázott Abaúj- és Békés megye között, mint egy hajdani vándorszínész, garabonciás. Biztatott, bátorított, avatott, kitüntetett. És időnként összefoglalta és elrendezte a világot. Aztán mosolygott egy-egy fárasztó hét után otthon, családja körében, hogy milyen könnyű és milyen szép is ez. Ebben a mosolyban volt az ereje. Ezzel az előzékeny mosollyal közlekedett. Utak, ösvények és ajtók nyíltak előtte, bár ő adott mindig elsőbbséget. Ismerte az ember és ember közti, tehát a lélekszerinti közlekedés íratlan szabályait. És nagyon csodálkozott, majd felháborodott, ha mások, más szabályok szerint törtettek, gázoltak át értékeken. Mindenen!
Isten titkára most.
1981-ben, ama viharos írószövetségi közgyűlésen, a lengyel szükségállapot (hadiállapot) bevezetésének napjaiban – a választmány akaratából – léptem helyébe. Pontosabban: próbáltam helyébe lépni. Zoli már előre jelezte, hogy korkedvezménnyel nyugdíjba vonul, hogy ama jegyzőfüzet margójára megírja azt, amire eddig nem jutott ideje. Különben is: szolgált már eleget. De még minden vidéki írócsoporthoz elvitt, bemutatott, beajánlott. Akkor láttam, micsoda respektussal bír még azok szemében is, akik csak a fontoskodó, holmi renitens írókért pörlekedő lóti-futi titkárt látták benne. Intézmény volt. Madártestét titkokat (legtöbbször lektorálandó antológiák, új folyóirattervek, friss könyvek voltak a titkok!) rejtő táskája súlyosbította. Így voltak ők intézmény: Zoli és hatalmas táskája. Talán már leütötte az utolsó betűt, mosolyogva kinéz szemüvege fölül. Tizenkét évi munkájának végére tesz pontot. Ha lesz majd (és mégis) olvasó nép, nekik ajánlja, de ezt az ajánlást tintával írja föl egyenként és gyöngybetűvel, mint ahogy a címet is. Már régebben jól kigondolta s most halkan dúdolja, majd mintha népdalba kezdene: „Engem hívtak Fábián Zoltánnak…”

(Cingár Herkules, 1996)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez