Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"A ... várakozás fölér egy győzelemmel"

VASADI PÉTER: NEM KŐ, SE CSILLAG

Az ötödik Vasadi-verskötet ciklusok nélküli fényes-fekete tükör; törékenységében is egyívűnek látszó mondat a legsúlyosabb emberi és művészi dolgokról. S ezért a mondatért lehet hitünk töretlen. Másképpen szólva: 70 vers, kitűnő (el)rendezésben és előadásban. Hovatovább azt tanácsolhatjuk az arra érdemes fogékony füleknek és szíveknek, hogy egyhuzamban, egy fáradt nap után, estéli lámpafénynél olvassák mohón végig, s aztán figyeljenek bele az éjszakába „talán az / éj ma foncsoros / sötétet lök elénk” – mondja a költő. S ebben a sötét tükörben nagy, belső, lélekszerinti nézelődés kezdődhet. Vasadi költészete – indulása óta – kitartóan ebbe az irányba mozog, araszol előre Jónásaként cetéletének, hogy hírvivő legyen a belső dísztelen világban. Az araszolás nem póz, szinte már álló kép, helyzet lett e költői pályán. Most a Számvetés című versében mindezt végérvényesen így fogalmazza: „lassúságom fölfalta az / idő: türelmem mint / a vaskosár arcomra / ráfeszült, ma már bőröm / benőtte: mérem magam / a nulla pontokon, rajtuk / csikordul a világ is”. Rónay György az 1971-es Magunk kenyerén antológiában Vasadi versei elé ilyen, azóta csak érvényesebbé váló sorokat írt: „Mire megszólal – olyan lesz a hangja, mint senki másé. Rekedt, mély, nyugtalanító: vagy fényes és lobogó. S olyan látomásokat közöl, amilyeneket csak ő látott: ez a magánosan repülő”. Ekkor 45 éves volt, első kötete csak 1974-ben jelenik meg, de az elmúlt szűk tíz esztendőben még négy követi. Közben két kötet kitűnő prózát is publikált (Tűzjel, Az ember reménye).
A feltűnően kései indulás, így a nemzedéktelenség – ma már a pálya magasából úgy látszik – előnnyé változott. S valami kegyelem folytán Vasadi kortalanul fiatal költő- és férfiarc viselője maradt. Talán mert a csönd oly sokáig megkímélte: kimaradt a nemzedéki tülekedésből s távol a favorizáltak lihegésétől a lényegre koncentrálhatott. Szigorú aszkézisben faragta önarcképét.
Ebben az új, ötödik kötetben már fokozhatatlan biztonsággal van jelen minden eddigi szakmai erény, amit eddig – néha görcsösen is – bizonyítania kellett vagy illett Vasadinak. Ez a bizonyítás elsősorban saját magának szólt, de nem volt öncélú. Sokkal inkább a megértés misztériuma és a végiggondolás drámája zajlott. És az elfogadásé meg a vállalásé: hogy szólnia kell a csönd, a megrendítő lelki készültség után, amely Vasadinál a gyötrő kétséget és az illúziótlan tisztességet jelenti. Ki tudja mondani: „növő sötétben ára nő / az igennek és a nemnek” (Álom) S azt is: „Behátrálok a falaim közé, nekifutni / a fülledt sivatagnak”. … s ebbe a sivatagba meglehet „Reménytelennek túl korán”. A dilemma – költői és emberi – nem csekély, mert minden személyes él ellenére sokaknak kínálja kételyeit, választási alternatíváit ez a gyötrődő, labirintusából állandóan fény felé igyekvő költészet. Korábban már tettünk említést Vasadi prózaköteteiről, ahol novellákban, esszékben, cikkekben, tárcákban és rövid elmélkedésekben hasonló utakat jár be, mint sugallatos verseiben. Azonban a versek Vasadinál igazi lelki és filozófiai koncentrátumok, s mégha a képek megcsitulását is észlelnénk ebben a könyvben, meglehetősen nehezen adják meg magukat a felületes olvasónak. Vasadi különös képisége, filmszerű vágásai, szabálytalan légzésütemei és pulzálásai együtt adják az átlényegített valóság képzetét. Ezért is meglepőek ebben a kötetben az olyan reális motívumokból építkező versek, mint a Peremvidéken, Itt, vagy az iróniába átcsapó Vasárnap. A külső tények, tárgyak és tájak a belső tájba való transzponálása – méghozzá szokatlan kép-eredeztető voltukban – Vasadi költészetének eddig is sajátos fazont és értelmet adtak. (Rába György alapvető tanulmányában erre is fölhívja a figyelmet.) Bizonyságul két példát hoznék föl: „de csak a csönd rácsárnyékos háta / remeg, ahogy rásújt a villamoscsikorgás” (Imádság), és a másik: „A falhoz egy gereblye hátgerinc / támaszkodik s vasujjain mereng” (Kerti jelenet). Azontúl, hogy antropomorfizálja az élettelent, képes lelkiséggel is felruházni a látszólag kopár jelentést.
Eddigi köteteiben még soha nem törekedett ily pontos – szinte definitív – megragadására a költészetről érzett és tudott saját nézeteinek. És soha nem is tulajdonított nekik ilyen fokú jelentőséget. A mesterség tudása, tisztelete és a magyarázhatatlan váratlanságok, melyek egyként foglalkoztatják, több összegző versben megtalálhatók. Vasadi választ kíván adni az önmaga által föltett kérdéskörre: mi a vers, honnan jön váratlan csodája; mi és hogyan lényegülhet verssé. Ha nem tudnánk, most segíteni akar, helyettünk is értelmezést nyújt, de nem publicisztikusan, hanem a profi költő zavarbaejtő vallomásaival. A nyitó vers A költészet címet viseli, s benne nyilvánvaló ambivalenciák sorozatában határozza meg tárgyát: „Madárszárny villanású és dörög… Suhog, pedig vén vasbatár… Simán göröngyös… Titok, titok. Nyilvánvaló”. A Mesterség-et saját praxisából így vezeti le: „az élmény fölszínét / nyugodtan félretolni / eltörni fürge képeket / akár a hurkapálcát: / szó kell, nem villogás…” Hogy milyen szavakra gondol, egy másik verséből igazolható vissza tételesen is: „Csak csontszegény szavam / tud illatozni / a dús szó elrohad… legyen egy szó a vers / talán lehelni kellene / éposznyi szótagot…” A könyv záróköveként olvashatjuk a címadó művet, amelyben az emberi létezést az alkotás (építés) többletével, a bármikor megtörténhető csodával dúsítja föl. Úgy zár, hogy örök várakozásra nyílik: az ember reményét tudatosítja: sem a bukást, sem a kudarcot nem tartja idegennek, csak átmenetinek. Innen a biztatás, hogy mindezzel – ha józanul viseljük – együtt élhetünk, mint három nagyszerű portréversének hőse (Petőfi, Bartók és Teilhard de Chardin) is.
Ebben a megrendítő kötetben tapasztalásai éveire visszanézve így összegez: „Barátaim! A fületekben doboló várakozás fölér egy győzelemmel”, s ehhez társul a keresztényi üzenet szelíd impreratívusza: „Arcotok egy vereségbe beletartani”.
Vesztésre álló majdani győztesek – akik erről még semmit se tudnak – Vasadi Péter fényes-fekete tükrében megigazítják szívüket, s talán a szeretetre gondolnak. (Szépirodalmi, 1984)

(Könyvvilág, 1984/5.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez