Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Inkarnáció bronzban

Itt, az égig emelkedő falak négyszögében oszlopfőn a fej, a Nagy László-herma, királyian, hogy most ide kanyarul még a honfoglaló fejedelem útja is. A szó igazi hőse íme föltámadottan. Bronzba-öltözötten, visszaköltözött élete utolsó földi színterére, Dunára néző ablakai alá. Itt a fejedelmi herma, s jogarosan az elpihenő bot is, mellyel itt lépdelt át árkokon, göröngyökön. Gyöngy-sétái, amikor csak lehetett, vitték a Dunához, s az átkelő kishajón Margit királylány szigetére, ahol „rikolt neki asszonyhangon a páva.”
Lassan tizennégy éve lesz, hogy 1990 januárjának legvégén, Szécsi Margit kérésére – kinek még életében gondja és óhaja volt: itt, e téren lássa, láthassa társát – valahogy így kezdtem mondandómat, s most fiuk, Nagy András baráti hívó szavára folytatom a történetet…
És a térről hátrébb lépek a falhoz, ahol immár együtt vannak ők: arccal a – Fekete tengerbe siető – Dunának, tehát arccal ugyanannak a tengernek, melyről felejthetetlenül mindketten annyit zengtek. Együtt és megtestesülve itt is Vígh Tamás Mester, a leghűségesebbek közül való jóbarát domborművén. Igen: inkarnáció bronzban, mert romolhatatlan ifjú arcuk most visszatért ide ragyogva ragyogni. „A nyurga, nyírott hajú Margit, a világ női vagánya” és a „didergő ezüstfiú”, László utolsó földi hajlékuk, házuk falán, arccal a Dunának – s talán ránk is tekintve – fogadják a látogatókat.
Most persze mi odaképzeljük őket a negyedik emeleti, sarki lakásba, melynek egyik oldala már a mindenség mínuszos Északfokával érintkezett, s amelyről lejegyeztetett: „csupa ördögmuzsika a házunk, a huzat zenél.” Bár tudjuk: a gyímesi héjsza volt a kedvencük…
Ám az erkélyről – a természet meghitt csodáira – ámulva lehetett nézni, így azok is bekéretőztek irkáikba, főleg Nagy László naplójába. Szinte már fényes, kikeleti versek elvetett magjaiként, jó lesz idéznünk őket a decemberi hidegben: „A Dunán sirályok és hullámok villámlanak… a szigeti fakoronák egyre sűrűbbek, tömörödnek… a bodzák igen rügyesednek, rojtosodnak… ha nem figyelek, a tavasz észrevétlen itt lesz… vadevezősök hasítják a párát meg a fényt… kis hajók iparkodnak a Dunán… sok hajó ment el, hatalmas uszályok is… a nagy fehéreket is szeretem, a rézfűlűeket… este a a sétahajók villanyrózsásan, koszorúsan jönnek-mennek, ragyogó mesepaloták.” Különösen személyes lesz a vallomás, amikor a kis átkelőhajóról, a Babszem Jankónak nevezettről szól, mellyel annyiszor a királylányos Nyulak szigetét látogatták… „Ablakom szépen zöldell; vadszegfűim között már bimbós is akad… ezt a vadszegfűt nagyon szeretem… ablakomban gyógyul a rozmaring, zöldell, mint egy fácska, már nem hullatja levelecskéit… reggel megyek én is a műhelyembe… Margit majd varr nekem kötényt, zöldet, mint a mestereknek…” És ha egy versbe, egy nagyobb kompozíció világrahozatalába már szinte belebetegszik a költő, akkor a lenti műhelyébe menekül az íróasztal elől és boldogan kezéhez igazítja ügyes szerszámait. Van gyalupadja, vannak bognárkészségei. Benéznek hozzá a kis ablakon a ház gyerekei, lófejet farag nekik a költő bácsi, gyöngyös nyakéket farigcsál-esztergál széplányok nyakába, vagy éppen nászajándékba, csillagot a karácsonyfára, ami alatt Margitka megfújja majd a lőrinci szárnyasfiú, Kondor Béla szájmuzsikáját. Ilyen időben jegyezheti föl László, amikor kinéz a ház túlsó, nyugati oldalán: „Tegnap este az újholdat láttam a budai hegyek fölött, ragyogó és karcsú bölcső, tán megszületik benne a tél.”
Illik ez az adventi, karácsonyi természeti kép a két szuverén, saját világát kényesen őrző és folytonosan megújító poétához, akik egymás lélegzetében, emberi, szinte népmesei szép csodájában bátran és méltósággal éltek. Egymást s környezetüket is gyönyörű versekkel ajándékozták. Ihletadó múzsájuk, magyar költőként nem lehetett más, mint a kor, ahol a „szimmetriásra tervelt világ” szörnyeivel s árulásaival szemben mindig virtusos, tehát igényes és egyenes költői bajvívással a szabadságjussáért perlekedő ember oldalára álltak. Tudták, hogy riadalmasan szép a sorsuk. S ez a sors a Somló tövéből, Iszkázról, a faluszéli házból meg Pestszentlőrinc kültelki munkás világából kiszakadva sodródott eggyé félévszázada. S e félszázadnyi esztendő fele is már a földben: Farkasrét temetőföldjében. Együtt és külön, özvegységben is mindig együtt, ahogy erről Margitka utolsó kötetei vallanak, szólnak, jajongnak László után, amikor már egyedül járja A csillagos golgotát. De a vonzás megmaradt, hiszen fiatalon a költészetre esküdtek, s arra, hogy a legárvább költő-előd, József Attila nyomán „az örök hiány köszörűjén tündökletesre élezett pengét” megcsókolják. S tudták, hogy ettől a hűségtől holtig nem menekülhetnek. Csak ennyi volna az ide tartozó szép meséjük, történetük…
„Két alak, egy férfi, egy nő…” Éltükben volt a fejükre vérdíj elég. S hallani: még holtukban is acsarognak művükre a korcs, szimatoló ebek. De mindhiába, mert ezüst szavaikkal „fővárosunk felett magasan halálbiztos hogy ők zengenek”. Verseik, akárcsak szép arcuk, a mi szívünkben romolhatatlan csillagok. Szécsi Margit írta egyik verslevelében Nagy Lászlónak: „mind ami lét volt: lenni megmarad”. Ez itt már cáfolhatatlan bizonyosság.


Emlékezés Szécsi Margitra és Nagy Lászlóra, emléktáblájuk, Vígh Tamás bronz domborművének avatásakor Óbudán, 2003. december 9-én.

(Hitel, 2004/1.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez