Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Emlékező szavak Nagy László 77. születésnapján

Jó napot, jó fényt a családnak” mondja, mondatja velem most itt, Iszkázon, Nagy Béla udvarában, háza portáján, nagyobbik fia László. Így köszöntvén a szűkebb, „csonkult családi kört”: nővérét és húgát, István öccsét; fiát, Andrást és az összes vérszerinti rokont. Aztán a nagyobb családot: a falubelieket, a távolabbról jött barátokat, tisztelőit, akik ma eljöttek szülőházához, amely immár 18 éve emlékház is. Magyarország kitüntetett helye, ahová érte zarándokolnak el – nemcsak ilyen jeles alkalmakkor! – versei szerelmesei.
Mert különleges nap a mai, ha a számok iker-kaszájára nézünk:
Nagy László kereken 77 éves lenne. Az évszámról önkéntelenül is a 77 magyar népmese jut eszünkbe, a népmesék 77-es mitikus száma. Mert sorsa, a népmesei hősök sorsa: elindul egy fiú a Somló tövéből, egy faluszéli házból, s a mindenséget fogja vallatóra, hogy a költészet varázsoló, bűvölő nyelvén ezt a mindenséget újra kimondja. Aztán az igazság, szépség és hűség három habosra lovagolt paripáján addig vágtasson, míg az álság falai mögött a sárkányok legyőzetve kushadnak majd előtte. Igen, ő volt az „új ritmikájú” sárkányölő Szent György! A bajvívó költő. Maga is hányszor megrajzolta ezt a pillanatot!
Ma lenne 77 éves Nagy László.
És már csaknem negyedszázada halott. Pontosabban az idén január 30. után kezdődött el az a visszaszámolható negyedszázad, amióta testi valójában nincs köztünk, s mi nem vagyunk körülötte. Ahogy a költőtárs, Csoóri Sándor írta: már nem gyűlhetünk össze mosolya ünnepére.
De azért, lám, mégis összegyűlnek a hűségesek. Talán dacból is, de tán leginkább azért, hogy Nagy László költészetéből erőt és hitet merítsenek s beleborzongjanak versei kivételes szépségébe. Ezen a megszentelt helyen, ahol szülőháza újra épen áll. S hogy Ágh István plasztikusan szép hely- és időmeghatározását idézzem: „… szülőházunk kikötött a mező szélén a fenyőhöz és a kőrisfához, mint egy fehér hajó, s megállt az időtlenségben emlékekkel rakottan…”
A Zöld Angyal óriás szárnyának suhogása nem sodorta el, csak a romlás, a pusztulás apokalipszisét véste föl soha nem feledhetőn ama hajónaplóba. És az emlékek már valóban időtlenül a mi emlékezetünk rakományát gyarapítják.
Tehát itt van ő velünk. Kinek-kinek a saját emlékeiben is. Majd emlékezünk és idézzük őt, körbeülve az annyiszor versbe emelt udvar asztalait, s elfújjuk kedves dalait is.
Rövid, villámsújtotta fához is hasonlítható élete utolsó három esztendejében, 1975–78 között, amikor Naplót vezetett, mindig szerét ejtette, ha röviden is, hogy a születésnapjáról valamit följegyezzen. Ezt írja 1975. július 14-én, hétfőn: „Anyám szerint ezen a napon születtem. Éjfél után 2–3 közt olyan fájdalmaim voltak, mint annak idején (Neki) lehettek. Ólomfa nőtt bennem, hasamban a gyökere, mellemben (középen) a nyakamban a törzse, fejemben a koronája. Olyan nehéz fájdalomfa, moccanni alig bírtam.”
Mert köszöntötték, többnyire 17-én, ahogy születésnapja az életrajzokban is szerepel, holott maga írta le: „Születésem napját nem tudom. Míg itthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egyebeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illette volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz anyagot, kínlódta magát át a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte, a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalunk. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam.”

Hitted-e, mikor vérszirmos ágyán a Boldogasszonynak
ketten feküdtünk már s a fájdalmak elódalogtak,
hitted-e, hogy a fiút, akit szorít a pántos pólya
a mindenség szorítja majd s a sorsod is eldalolja?
Mama, ugye szép, hogy a szívecske, meg a kisököl ikrek,
így növekednek, s nem az ökölnek, vitéze lettem a szívnek.

És e néhány sorból is látjuk: nem akármilyen vitéze lett a szónak! Éppen születésnapján jó ezt idéznünk, amikor a két költő fia által halhatatlanságba emelt Édesanyára, Vas Erzsébetre is emlékezünk.


Elhangzott Iszkázon, 2002. július 14-én.

(Új Horizont, 2003. 1. sz.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez