Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Bátorkodom újra megszületni"

Ámulatom most sem kisebb, mint amikor ez év áprilisában, a Költészet Napján megnyílt Nagy László emlékkiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeum termeiben. A kiállítás a hetven éve született csodanyelvű poétát emberi teljességének, így művészi lehetőségeinek más dimenziójában mutatta be. Erről szólt ott értőn és nagyon szakszerűen Vígh Tamás szobrászművész, aki a baráti emlékek fölidézésével a hajdani képzőművészeti főiskolást, a Dési Huber-kollégistát is megidézte. De ahogy mondotta: benne mindig csak a kivételes tehetségű poétát látta, tisztelte. Magunk is így gondoltunk véle, így láttuk a költőt – eddig.
Az élő, eleven Nagy Lászlót, a hetven éve születettet, aki már életében, abban a kegyetlenül rövid 53 esztendejében is XX. századi költészetünk ormain vacogott. Ady és József Attila társaként, törvényes klasszikusként.
Tárgyai, szerszámai, gyönyörűen rajzolt betűkkel telehintett irkái, levelei, naplói, lebegő képversei mögött – azokat igazi keretbe fogva – ott vannak április óta az ámulatunkat kiváltó festmények, rajzok, könyvillusztrációk: ott a képzőművész Nagy László, aki mégis inkább költő lett.
Így tudjuk, így tudja a sok-sok látogató, tegyük hozzá: zömmel fiatalok, akik a képi látványban talán épp úgy gyönyörködnek, mint e festmények fölidézte vagy éppen a rajzok során megfogott vers-valóságban, kivételes intenzitású metafora-világban.
És íme itt is ugyanazon érzés keríthet bennünket hatalmába, bár a látvány más. Ez meglepetés is, hisz a képzőművész Nagy Lászlóról alkotott képünket gazdagítja, árnyalja. De nemcsak ezért, hanem mert itt, és most vagyunk itt, azon a helyen, ahol a festmények, akvarellek, rajzok többségének születési helye Nagy László-földrész is, szülőföld, ihlető táj.
Mintha e kiállításra szövetkezők ebben a várakozási, tehát adventi időben, s aztán a víg esztendőkre szomjas, ugyancsak nagyon aktuális időkben megfogadták volna a költő és képíró egyik utolsó óhajtását: „Menjünk, menjünk a harangszóval, ballagjunk haza a levegőben.” Az iszkázi udvarba, föl a Somló szőllei közé, a kápolna magasáig, lássuk a Bakonyt, akadnak-e még betyárok, lássunk „véraláfutásban ibolyamezőt”, bársony csikókat, széltől megcsavart, dacos fákat. „Menjünk torony iránt és anya iránt.”
Természetes, hogy a hűségről valló képek előtt mondhatjuk minden erőltetés nélkül a költő átlényegítő verssorait, szinte ugyanazon esztendőkből. Az aszályos esztendőkből, a megcsalt nagy remények idején is: „s minden, ami sorsomat fonta itt van, a szívemig ért.” A kéz moccanása az arányok és színek harmóniájában mondja ki azt, amit a vers zeng életreszóló fogadalomként
családról, közösségről, ha tetszik emberséggel megtöltött belső tájakról, így: „vérüktől vérem el sohase pártol.”
De otthonos akkor is, ha az ötvenes évek második felében Pestszentlőrincen vagy később a szigligeti alkotóház parkjában talál magának megörökíteni valót. Hűsége, amelyből aztán versek nőnek magasra, itt is tetten érhető. A verskatedrálisok ablakai így és itt csiszolódtak, úgy kapták meg a színt és távlatot, hogy az egészhez hozzáadták a maguk látomását, világos kontúrokkal, anyagszerűséggel.
És hűségesek, drámaiak rézkarcai is, amikor verseskönyvek illusztrátorának szegődik, jól megválasztva a verset, hogy már-már barátjával, Kondor Bélával vetélkedik, megáhítván a tökéletességet. Elsősorban Szécsi Margit Új Heraldika és A nagy virágvágógép című műveire, illetve Dylan Thomas verseskönyvének igen fontos illusztrációira gondolunk. Találóan és szakmailag hitelesen mondja ezekről Vígh Tamás, hogy grafikai versfordítások. Hiszen hangulatukban is, és esszenciálisan képesek közvetíteni a másik költő verseit, s oly tökéletesen és invencióval, mint ahogy a műfordító Nagy László segítette megszólalni idegen nyelvű költő-elődeit vagy éppen kortársait – magyarul.
De ugyanez a műgond, játékos báj, kivételes formaérzék bukik elő, ha képverseit próbálgatja. Vagy ha bodzatintába mártja tollát. Hányszor de hányszor javítja, tökéletesíti Korniss piktor úrnak a pásztorRablókat, míg elégedetten tárhatja színe elé a vázlatok legjobbikát, mire az agg Mester is csak bólintani tudott.
Mint ahogy mi is, itt a Nagy Lászlóról elnevezett művelődési házban, amikor a szülőföld visszafogadja az eleddig csak hallomásból ismert, most viszont színről színre föltárulkozó műveket, amelyek költészetének átélhetőbb befogadásához is hozzásegítenek. Karácsony közeledvén mondjuk hát Nagy Lászlóval: „bátorkodom újra megszületni”.


Elhangzott Nagy László emlékkiállításának megnyitóján Ajkán, 1995. december 8-án a Városi Művelődési Központban.

(Új Magyarország, 1995. december 23.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez