Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Tisztának a tisztát őrizzük meg..."

Itt, az égig emelkedő falak négyszögében oszlopfőn a fej, a Nagy László-herma, királyian, fejedelmien, hogy most ide kanyarul még a honfoglaló fejedelem útja is. A szó igazi hőse íme föltámadottan. Bronzba-öltözötten, visszaköltözött élete utolsó földi színterére, Dunára néző ablakai alá. Itt a fejedelmi herma, s jogarosan az elpihenő bot is, mellyel itt lépdelt át árkokon, göröngyökön; gyöngy-sétái minden időben vitték a Dunához, s az átkelő kishajón Margit királylány szigetére, ahol „rikoltott neki asszony-hangon a páva”.
Nem tudom Vígh Tamás hányszor mintázhatta Nagy László gyönyörű fejét. Szentségtartóba képzelte-e, vagy ilyen parányi térbe, majdani zöld ligetbe? De bizonyára őbenne is felidéződött, hogy a szépség esztétikumát visszasugárzó arc bárhol is legyen majd, élő lesz, eleven. Ahogy Illyés Gyula írta, Vígh Tamás mesterének, Ferenczy Béninek egyik szobráról elmélkedve: „Művészi alkotásra a legnagyobb szó ma is ez: él. Mégpedig örökre, mert hisz »holt« anyagban.”
Vígh Tamás műve így él a remekmívű főről, a sors földrengéseit és szívrengéseit fegyelemmel viselő szelíd arcról, az utolsó pirkadatig, midőn jóslata szerint vérgömbjei az aortákban, mint aranyalmák megértek.
Akik erre járnak, benyithatnak az arc szentélyébe; itt, hol néhány lépésre jó Budában szállása, hajléka volt – vagy tíz esztendeig. A mű hirdeti a téren azt is, hogy neki hatalma volt a szögletes világon, a nem embernek való, sivataggá rombolt világ fölött. Az arcból fényesen sugárzik: a költő nem tévedhet, s azonosnak kell lennie a szóval! Erkölcsi igénye kényesen elválasztja a hamisat az igaztól; ítél és fölháborodik jó és vesztett ügyek láttán.
A Nagy László-i életmű tüntető másságával, erkölcsi izzásával ítélkező szép metaforáival már életében, de halála után még inkább odakínálható a „szimatoló ebeknek”, a rókabőrbe bújt kamarilláknak. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az érvényesség divatárfolyamai valamivel ifjabbak a Dunánál. De az égbe-emeltek mosolyával nézi az erőlködést, mert ő az, aki késével a hitvány s dicsekvő pengéket megfaragja. Költészetének élén s erkölcsén kicsorbulnak az újmódi bicskások szándékai, pedig a század második felének új Ady Endréjét, bajvívó jóvitézét, szívesen rángatnák, vonszolnák az ezredvég porában. Csakhogy ez a költészet nem vitatkozik, nem mállik, csak csöndesen ellenáll.
Január-vég, fagytól és hótól megóvott furcsa idő, de mégis látnunk és tapasztalnunk kell e szeretetmínuszban hempergő világot, mely nehezen viselhető. Az átmenet hője s szívet dermesztő fagya egyszerre ront a „sörényesekre”, akik e széteső korszaktól menekülnek. Mondjuk ki: nekünk, Nagy László művei voltak az álság falait és jegét érvénnyel áttörő versnaszádok.
„Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván… Áhítozom a fákra a füst kötelei közt” – írta a költő, s most emlékműve lombosodó, élő fákra, csupazöld bokrokra vágyik. Mintha valóságosan is kizöldülhetne itt Vígh Tamás halálraítélt – csak gyökereiben növekvő – Életfája. Levelei közül akar majd kinézni a lényét és lényegét egyként bronzba-fogalmazott gyönyörű arc, kinézni ránk: a maradék világra.

Elhangzott 1990. január 31-én, a szobor felavatásán

(Hitel, 1990/4.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez