Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"...Majd kitűz az ország..."

NAGY LÁSZLÓ DIAFILMJÉRŐL

A Versben bujdosó címet viselő, csaknem órányi hangosított diafilmben legnagyobb élményünk ez a Nagy Lászlóval való időn túli találkozás lehet. Nemcsak gyönyörű férfiarcát láthatjuk, de élete és költészete drámájának fontos vallomásait is többnyire ő maga mondja. Ahogy megőrizték a magnótekercsek: méltósággal, ügyelve hangsúlyra, ritmusra, muzsikára. Úgy pereg ez az állóképekkel fölszabdalt és szöveggel egybevarrt film szemünk előtt, mintha álmot látnánk. Álmodnánk Nagy Lászlóval, aki – szó szerint is – él, lélegzik; kézenfog és pontról pontra elmagyarázza: ez volt a sorsom, és így írtam versbe; így lássatok barátaim, s Ti is: „kénytelen vállalók.” Az Ő hűsége és vállalása szíve utolsó dobbanásáig nyilvánvaló. A film centrális helyén, két portré látványához fűzve egy valahai rádió-riportban így mondja: „Költészetünkben kezdet óta láthatjuk a költői felelősséget a haza, a nép iránt. Említem Janus Pannoniust, Balassit, Zrínyit, később Csokonait, Petőfit, Aranyt, Adyt, József Attilát, Illyést és még tovább. Hozzájuk menekültem abban az időben. Ők támogattak engem. Írtam is egy versben: »Poéták, csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek. « Mindig ehhez a hagyományhoz ragaszkodtam, tudván, hogy legtöbbször nem voltak jó politikusaink. Mint költő érzem a felelősséget, a költő nem menekülhet, amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet.
Szécsi Margit a film szöveges részeit, Nagy András pedig a képanyagot – is ezt erősítendő – válogatta; úgy hangsúlyozva az életmű valóban kiugró oromzatait, hogy az a páratlan ívelés is kitessék, amit Nagy László élete és költészete az iszkázi szülőföldtől Farkasrét temetőföldjéig átölelt-átfogott. Mert a magyar történelem fél évszázadát, s különösen az 1945 utáni história minden lényeges szívdobbanását, panaszát, sajgását és görcsét ebből a költészetből – mint hiteles leletből – érdemes tanulmányozni. A Nagy László-i költészet felől nézve a történelemkönyvek szövegei a tények erdejében óvatosan szlalomoznak. Most itt, kép és hang erősíti ezt döbbenetes módon: igazság és hatalom van minden sorában, s méltóság minden gesztusában. Hány portré, hány arc sorakozik itt kitűnő művészek által megörökítve?! De ugyanaz a beérettség a vonásokban, mint a legjobb pengéknek odatartható nemes fák belső rajzolatában: hol derűvel hol meg gondokkal rakott; égrenéző és vízrenéző; merengő és a kor torkolattüzébe szigorúan tekintő; leveles ághoz lehajló, szentségtartóba rejthető arc. A közvetlen családtagok, kortársak, barátok képi meg-megjelenései is ezt az egyetlen arcot tükrözik vissza; fényében szinte hitelesülnek, szavaiba kapaszkodnak. Ők: Vas Erzsébet, Nagy Béla, Szécsi Margit, Nagy András, Ágh István, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kormos István, Latinovits Zoltán, Berek Kati, Kondor Béla, Szervátiusz Tibor, Czine Mihály, Kiss Ferenc és még mások is, nevesek és névtelenek áthaladnak ezen az álmon, melyet Nagy László vezényel. Helyszínek és tájak itthon és külföldön: az erdélyi Gyímesben; a bulgáriai Bozsenciben; a macedóniai Strugában, a költőfesztivál aranykoszorújával. S a diakockákon feltűnő ikonjai, faragott Betleheme, festett falovai, mind-mind az ő keze munkáját hirdetik, s az emberi, művészi teljességet sugallják.
Egy idő óta visszatérően magamnak teszem föl a kérdést: vajon az elmúlt években miről és milyen verseket írt volna Nagy László, ha a sors kegyelméből még kortársunk marad, ha harangjai nem jönnek érte? Versei helyén hatalmas, sivatagnyi fehér vásznakat látok, de azt is, ahogy botjával és szigorú tekintetével megkocogtat néhány ügyekkel hivatalossá tornyozott magas asztalt. És megy versei erejével is (be)írni „kínt az országos panaszkönyvbe”, mert elhullt bolondok nyomán fontosnak érezte, hogy legyen a „vesztett ügy(ek)nek bolondja”. A filmben Szécsi Margit – mint leghitelesebb tanú – föl is sorolja Nagy László hadbavonulásait: hadd tudja meg az utókor is, milyen evilági pörökben volt érdekelt e sárkányölő jóvitéz, a bajok megnevezője, a küldetéses vétó esztétikailag is érvényes vállalója. Ezért is írhatta – Nagy Lászlónak ajánlva – már 1958-ban a Vonzás című versének utolsó szakaszában, amit az azóta eltelt negyedszázad is igazolt:

Ó majd kitűz az ország,
Kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.

Nézem a filmet, és nem akarom hogy vége legyen, mert Nagy László elmúlásával, megrablásunk ténye csak fölerősödik: megint azt kell hinnünk, hogy a Versben bujdosó halálba bujdosott azon az utolsó képen, ahol nagytotálban megörökítve egy erdei ösvényen elbotoz, s verse záró sorait mondja: „és holtig a hűségtől nem menekülsz / versben bujdosó haramia vagy, / kesztyűdet: ötujjú liliomodat / kidobod a szimatoló ebek elé, / vallatják, szivárog belőle a vér.” Csoóri Sándor valahol így fogalmazott: „Nagy László egyre vonzóbb és tiszta alakja azoknak a kortársi költőknek, sőt annak az emberiségnek is, amelyik ebben az abroncsos világban makacsul hiszi magáról, hogy kikerülhetetlen a földön.
Hiszem, hogy ez a szerény eszközökkel élő film is, melyet Tóth Erzsébet szerkesztett és a Magyar Diafilmgyártó Vállalat készített, kikerülhetetlen dokumentumként őrködik Nagy László műve fölött.

(Jelenkor, 1984/6.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez