Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Ködmosta messzi majorok Pest Lutetia kövei felednek"

1.) Mottó:
Hol mi a kő?
Szerkesztő Kend!
Lehetnék tán
SZEMÉLYESEBB? javallott megoldás: (Szólhatnék tán személ’esen?)
Nosza! Pető-
Fi II-tő!

(egy feltételezett, de leginkább csak elképzelt K. I. gyűjtötte
Gyöngyszem-antológiából)

2.) Nevek, címek, dátumok és képek – összefoglalhatatlanul

Utolsó fényképen, amely Korniss Dezső legendás hatvani vernisszázsán készült 1977. október 2-án, már „halálba néz”. A kép tanúsága szerint az akkor még csupa élet Szécsi Margittal vált szót az egyik „kornissi pásztor”. A másik a megnyitót celebrálja. Ez a szomorú Yorick-arc, mondom, távolabbra néz, s lát néhány nappal odábbra, ama vértanús nap, október 6. estéjére. S itt valóban Yves Montand-ábrázatú! A kitűnő kolozsvári költő, Király László írta le valahol, miképp adta elő Kormieux úr abbéli „tapasztalatát” a kivilágítatlan Continental főportásával, majd a Kányádiékhoz fuvarozó taxissal, akik a fölhajtott gallérban franciául rendelkező urat a híres énekes-filmszínésznek nézték. Kányádiékhoz különben egy nagy doboz mosóporral állított be, s hamarosan visszatérve a szálloda halljába, a reá várakozó és közben adomázó író-, költő barátait „mosta le” ezzel a „történettel”. Fény lett ott és melegség. Abban az áram- és fűtéstakarékos időben, anno Domini – talán – 1975! Az említett fénykép Kónya Kálmán nagyszerű felvétele, amely megtalálható a költő életéről összeállított Képeskönyvben.
Amikor e sorokat papírra vetem, nem tudok szabadulni az előttem feketén villogó naptári dátumtól. Január 30. van, csütörtök (akkor hétfő volt); 14 éve ezen a napon halt meg a másik „kornissi pásztor”, Nagy László, aki alig három hónappal korábban, a „dupla kaszás” esztendő októberében így szólt Kormos István „lecsattant födelű” koporsója előtt: „Páratlan versbeszéd az övé a hazában. Diákos, kópés, góbés, fintoros meg fricskás kezdettől végig. A végzetig egyre sokrétűbb, dúsabb, de egyöntetű. Örök elevenség, mert megrögzötten sohasem elemez, így eleve elrettenti héthatáron túlra az unalmat. Ez a hang a bánat, a tragikum közegében szakadékot jár, s kiállja a próbát, nem kacérkodik a reménnyel, mégis reményt ad. Győztes Kormosi hang.”
A lényeg legtömörebben itt van; s igazolják eminensen a versek. Az összes versek, meg most ez a válogatott kötet is – Parancs János avatott munkája –, melynek címadó verse, nagyon találóan, még életében megjelent kötetének, az N. N. bolyongásainak záró darabja. Ötvenévesen írta, már mindennel számot vetve, szomorú derűvel; de magabízó öntudattal. Mintha sejtette volna, hogy még maradt néhány teremtő esztendő a nagy „bokaösszeverés”, vagy ahogy az egyik „oldalági” költő-rokona, Jékely írta: „a síri hapták” előtt, hogy aztán következhessenek a szándéktalan túlvilági üzenetek, betakarítások. Értem ezt úgy, a halál utáni könyvek, a mégis „titokban hűségeskedő megszólítások: világgá bolyongásainak, hallgatásainak, majd visszatéréseinek csodái.
Egy leltározó hajlamú filosz akár sorolhatná is – az újra meg újra kiadott gyermekeknek szóló remek könyvei mellett – a következőket: Versei, Szépirodalmi, 1979.; A vasmozsár törője alatt (prózai írások), Szépirodalmi, 1982; Szegény Yorick, (az 1971-es kötet hasonmás kiadása, csak éppen fölékesítve Csohány Kálmán ihletett rajzaival), Salgótarjáni Tanács és Múzeum, 1984; Nakonxipánban hull a hó, (összes versei a Gyöngyszem sorozatban), Móra, 1985; Egy Keresztlevél hátára (versek, prózák, vallomások és képek halálának 10. évfordulójára), Móra, 1987. Feltétlenül megemlítendő Az örvénylő szívű vándor című kötet – Radnóti Emlékbizottság és Irodalmi Társaság Győr, 1985. –, amelyben a róla szóló, neki ajánlott versek gyülekeznek, persze nem teljes számban. Így is a versek sokasága jócskán meghaladta az Ő életművét. Rég halottak, élő klasszikusok és költő-suhancok a világ minden tájáról tisztelegnek. Tanulságos névsor, s ha a T betűnél vagyunk, akkor mondjuk is talán: Tűz Tamás, Thinsz Géza, Tolnai Ottó… folytathatnánk a hazaiakkal. Kormos már életében is kajánul kérdezgette: „Barátocskáim, költő vagyok vagy múzsa?” Tudjuk, az igazi költői személyiség mindig ihletadó. Kormosnál kivételesen érvényesült ez, s irigyei ha voltak vagy vannak még, ugyancsak kereshetik az önkéntes vallomások titkát. Titok nincs: benne van az ember és költő egymásra rímelő természetében, s így lényeg szerinti oeuvre-jében.
Kormos István „leltára” csöppet sem filológusi. Sorsát, addigi költői pályáját így fogalmazza a kényszerű hallgatás éveit követően, valamikor a hatvanas évek közepén: „Sétálni sistergő parázson / megtanultam: lehet / Elviselem magányom: / rámégett ingemet.” Vagy orpheuszi panaszos szólamát zengette ki dacos önérzettel, s mintegy jogos költői jussát is visszaperelve mindenféle hatalmaktól:
…öklöm rángását letagadtam / nem fordultam meg! nem igaz! szétrugott muzsikámra mondom

3.) Nézzük közelebbről!

De a sorsazonosságot, árvaságot, és a tálentumos tehetséget „egyeneságon” József Attilától és Sinkától, „törvényes rokonaitól” örökölte meg. És persze Villon Ferenctől, Chaucertől, Burnstől, Weörestől és Jékelytől; s az e századi modern franciáktól, Max Jacobtól, Frénaud-tól, akiktől csak kellett, s ami csak kellett, hogy valójában szabadon és „szíjas szikársággal” csak a maga ura legyen.
Mert az látható, hogy Kormost elég haszontalan foglalatosság és teoretikusi buzgalom lenne, ha belegyömöszölnénk valami szögletes idomba. A kockába záró tudós versfaggató jóhírét kockáztatná, s előbb utóbb úgyis feladná a játékot. Nem kétséges, hogy ki győzne itt; aki győzni szokott! Az „elevenségével” és váratlanságaival hódító vers, ahogy Weöres mondaná: a gerincvelőt is megszavazható vélekedésével. Már a fiatal Kormosról jövőbelátóan és találóan éppen a legjobb költők szóltak, akiknek érthetően szemük és fülük volt a versre. Így Szabó Lőrinc, rátestálva néhány ifjúkori verse alapján a „népi szürrealizmust”. Füst Milán meg „a világok varázslására” bármikor képes poétát látta benne.
Kormos ösztönösen és tudatosan is magáénak vallhatta azt az ómexikói megfogalmazást, miszerint a költészet attól költészet, ha úgy viselkednek a versben a szavak, mintha először találkoznának. Amikor nála a belső iránytű és mérleg pontosan s elegánsan működik a mindent eldöntő arány és mérték kérdésében. A versek hosszát mindig kontrollálja az ihletadó perc, vagy az emlékezés delejes ereje, ami eldönti a szigorúan vett formát is. S ebből a megfontolásból szervesen nő ki a formaváltozatok biztos kezelése, sőt merész elegyítése vagy túljátszása. Az örök meglepetések, ahogy az ősi nyolcasok vagy Kalevala-ritmusok, monotóniák… pendülnek át az időmértékes terrénumokra; majd a versszervező erő a már-már andalítóan sanzonosra vett dalok végét borítgatja össze és nyesi le éles csapásokkal. Mint egy akadályfutó fenomén, aki betéve tudja, érzi minden akadály magasságát és a vizesárok szélességét, de kedvvel – itt-ott – felborigatja őket, s a vízbe fröcskölődni beletoccsan, de így is győztesen ér célba. Mintha közben élvezni akarta volna azt is, hogy izgulunk érte, mert testi valóságában találkozott az akadályokkal és a csillámló vizekkel. Tökéletes képek maradnak erről a futásról, a képek villodzó egymásba forrása; átkötések, izgalmas mellérendelések s az örökös paralellizálás. Mint lényegi és teremtett valóság.
Szigetköz és Normandia állandóan egymásba tükröződik, amikor már az átgondolásra és számvetésre kész élet kínálja költészetté magát. Micsoda versek hullámzanak az ásványrárói Dunaágtól a nagy Óceánumig! Oda-vissza. Mert a költő szabadsága és képzelete lehetővé teszi, hogy a vers valóságosan is „szabadjegy” legyen az ilyen célzatú közlekedésben. Megkapó, ahogy egy francia helység vagy személynév, egy félmondat maga köré rántja az itthoni ellenpontokat. Mint amikor egy kiálló korallsziget körül robajlik a tenger; sistereg, izzik és ködpárába tűnik végül a vers sajátos lüktetése. Hogy aztán partra érhessen maga a költő, jelentsen „én úszni tudtam minden gyilkos hullámzásban”, s ha nem, akkor „vonszoltak piros delfinek”. A néhány soros versekben ugyanaz az erő van, mint az anyasirató, a kubikos talicskát megéneklő, és az óceánumi, nakonxipáni hosszabbakban. És szövetükben hamis szálak, „szöszök” sem mutatkoznak.

4.) Verhetetlenül, utánozhatatlanul és persze – halhatatlanul.

Elfogultságomat, mint az egyik lehetséges objektivitást, természetesen vállalom. De előbb Őt idézem: „A legfőbb baj, hogy meghalok / hogy nem lehetek halhatatlan”… Ez például nem igaz. Mert nem halt meg és néha, ha nagyon muszáj volt mindenfajta janicsárok miatt, hát szokott lódítani. Különben is: a pálya, ez a földi, csak salakos. De az igazin, a füvesen mindenképp ott van. Benne a halhatatlan és verhetetlen, és főleg! utánozhatatlan 11-ben! Ahogy mondta róla – itt földi életében – Z. Z.: „a csatársor kerékkötője”, aztán írta róla B. S., hogy a „költők összekötője”. De bizonyára ott is a leglehetetlenebb helyzetekből vágja ki magát. Helyzetnek alig nevezhető pillanatokban írja a felejtésen győzedelmeskedő verseit, melyek – egyre inkább látható már – tökéletesek. Tökéletesen időtlenek. (Kormos István: Rigó kiált fölöttem, Orpheusz Könyvek, 1991. 112 p. Válogatta és szerkesztette: Parancs János)

(Holmi, 1992/5.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez