Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Egy sóhaj Kormos Istvánért

Két esztendeje, József Attila születésnapján, azaz Költészetnapján az élő Kormos István estje elé mondhattam bevezetőt szűkebb pátriájában, Győrött. A mondhattam szóban talán érezhető a megtiszteltetés, mert Ő maga kért fel erre. Én egy hozzá írt verssel feleltem; ez lett a bevezetőm. És szólnom kellett mégegyszer, sajnos éppen a koporsója előtt a Farkasréti temetőben, amelyre már nem, bólinthatott: „jól van kölök, ne búsulj, lesz valami ezután is; különben tűrhetően kivágtad magad ebből a csávából…” És aki ott előttem szólt, a legjobb társa-barátja Nagy László sincs többé. Ő mondta a sírnál ezt a tömör, de halálosan pontos mondatot, ezzel jellemezvén Kormos István költészetének lényegét: „Páratlan versbeszéd az övé a hazában.” Aztán sebesen, ez év januárjában Kormos nyomába lépett, hogy a fiatal magyar költészet végképp apák nélkül maradjon, hogy a hiányuk jelezze: kik voltak, mit tettek, micsoda életművet hagytak hátra.
Talán ennyi, nagyon szubjektív és rezignált bevezető után, rátérhetek e Költészet-napja körüli emlékezésre, ahol nagyon helyénvaló, ha Kormos Istvánra gondolunk pár percre. Mert a felszabadulás utáni magyar lírában aligha van hitelesebb József Attila-i vonzalom, mint éppen nála, és ez elsősorban az élethelyzetből, sorsból származtatható az eredendő tehetség jogán. Az sem elhanyagolható, hogy József Attila minden versét ő már nagyon fiatalon fejből tudta, hogy szerfölött hányatott élete, lakhelyei során „faláról letéphetetlen fölszögelve” ott volt József Attila kezeírásával a Lassan tűnődve három gyöngybetűs versszaka, amelyből Kormos különösen kedvelte ezt a két sort: „Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén.” Tudom most már, hogy ebben a két sorban érezte a saját életét is legjobban kifejezettnek, mert nyárfa-sors volt Ő maga is, vidáman lépegető, kópés elméjű fiú a tragédiákkal, borotvaéles fejszékkel kirakott utakon. Amikor 1947-ben első kötete, a Dülöngélünk megjelent – ez a könyv ma csak elvétve található meg – már komoly neve volt, hisz Sőtér István felvette a híres Négy nemzedék című antológiába, mint a legfiatalabb és legtöbbre hivatott tehetséget. Megjegyzendő, hogy ez az antológia olyan biztos értékítéleteket tartalmaz, amelyeket az idő alig tudott kikezdeni, tehát véletlenül sem sorolható melléje mondjuk az évente megjelenő Szép versek gyűjteménye. A Dülöngélünk című első kötetében Kormos István már pontosan tudatosítja szerepét és a fölvállalható örökséget is. Így a Rézkarc, 1945 című versében: „Fogadott apád J. A. / meghalt valamiért, / nem mozdul keze többé, / te szegd meg a kenyért.” – és Kormos István megszegte, majd osztotta. Az egykötetes költő szinte kézen fogva vezette be a fényes szellők új költői nemzedékét, legjobb barátait, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót és másokat is „Minerva templomába.” Ő volt az is, akinek hangja – érezvén az ötvenes évek felhőinek gyülekezését, meg a kezdődő fagyokat – legkorábban elkomorult, majd teljesen elhallgatott, de még előtte megírta híres versét, a Testvérek-et, amely Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek szól. Így kezdődik: „Fázó fiúk, ne fázzatok, / ez új jégkorszak kezdete, / gólyalábon ugráljatok, / hó–Himalája, zsuppsz bele! / Lacika, hunyoríts oda: / hártyásodik a pocsolya… és így fejeződik be: „Engem az új jégkorszak itt talál, / soványan, szíjasan, honomban hontalan, / forgok, diszkoszvető, diszkoszom elröpítem, / de nem hagyom magam.”
Kormos István nem hagyta magát; tiszta mezőkre, felhőtlen égboltra vágyott, és ezt találta meg a legsötétebb években, amikor sorra kezdte írni a gyerekeknek – mindenkinek – szóló csodálatos verses-meséit. S ott volt már egy szempillantás alatt a „piszén pisze” kölyökmackóval, Vackorral minden gyerek álmában, képzeletében. És ezt a jogosan hálás olvasóközönséget még mennyi remek könyvvel lepte meg! Haláláig fontos feladatának érezte, hogy gondoljon a legifjabb olvasókra, bár sokszor leírta, elmondta: nincs külön gyerekirodalom és felnőttirodalom, csak jó és rossz irodalom van, jó vers és rossz vers létezik.
A látszólag, vagy valóságosan is hallgató Kormos István, Szigetköz, hajdanvolt Moson-vármegye szülötte, a folyók jó ismerője nagyobb vizekre vágyott, és el is jutott a 60-as évek elején egészen azt atlanti partokig. Az életét tette költészetté és ebből előhívta újra a verset, ugyanazzal az erővel, tisztasággal ott, ahol abbahagyta. Amikor 1963-ban megjelent a Vonszolnak piros delfinek, ez a csodálatos vers, az egész magyar irodalom eseménye lett. És a tény: hogy Kormos István, e legendás költő ismét megszólalt, karácsonyi örömhírként hatott. Aztán szép sorjában megjelentek a még nagyobb versek. Az akkor induló fiatal költők is megtudták, hogy ki rejtőzködött itt. Most már elmondhatjuk, hogy az elmúlt tizenöt esztendő induló költői közül a legjobbak apjuknak tekintik őt, aki először bírálta verseiket, ezáltal üttettek poétává – ahogy egyik fiatal költőtársam, Pintér Lajos írta – kijárva a Kormos-egyetemet. S amikor 1971-ben, csaknem negyedszázad hallgatás után napvilágot látott a Szegény Yorick című verseskönyve rögtön megkapta érte a második József Attila díjat, és olyan szakmai elismerést, amelyre egy évtizedben csak egyszerkétszer van példa. Nagy László 1966-os Arccal a tengernek című válogatott verseinek volt ilyen visszhangja. Ez a könyv is ritkaság lett. Az 1975-ben megjelenő N. N. bolyongásai már a csúcsra érkezett költőt mutatja. Kormos István nevét azért itt-ott még tanítani kell, mert sohasem volt divatos, koráramlatok lobogójára tűzött költő. Csupán egyik legnagyobb, legeredetibb poétánk. Ezt a szűkebb szakma, a pályatársak tudták, az értő tanulmányok, kritikák leírták. És érdemes elmondani még valamit: ő volt az, akihez életében és halála után egy kötetnyi verset írtak, előtte hódoltak. Itt sorolhatnánk a költőket a legnagyobb öregektől a legtöbb reményre jogosító ifjú tehetségekig. S ez nem kis szó, mert a csodálatos életművön túl majd ez is hozzátevődik az általa sosem áhított, de most már elkerülhetetlen halhatatlansághoz. Hiszem, hogy amíg magyarul beszélnek, és a nyelv elsőrendű őrzőit, a költőket emlegetni fogják, addig Kormos István neve sem halványul el.


Szolnok, 1978. április 11. – Költészet Napján



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez