Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Bevezető Kormos István győri estjéhez

Az elkövetkező néhány elfogódott mondatban ne várjanak tőlem pontos eligazítást Kormos István költészetéről. Tehát ne várjanak kritikát, tanulmányt, vagy – amit talán egyszer nem mulasztok el! – esszét. Inkább csak várják az ő, ma, ezen a jeles napon elhangzó verseit, s ne is figyeljenek az én mentegetőzésemre. Mert valóban csak mentegetőzhetek, hiszen Kormos Istvánról, az előbb emlegetett kritikai műfajokban már egy könyvnyi nagyszerű dolgot írtak; érdemes értők lengették meg kalapjukat költészete előtt. Kivált a Szegény Yorick megjelenése óta besoroltatott a kortársi nagy „aranycsapatba”. Vagy ha még szigorúbb mércét alkalmazunk, tehát a hiteles pályatársak véleményére figyelmezünk, Kormos István benne van – a hajdani cirkuszi erőművészektől kölcsönzött kifejezés szerint – a legjobbak rangsorában, csapatában, a „Hamburgi tizekben”.
Ha arra gondolok, hogy 1948-ban (amikor én még meg sem születtem) már szerepelt Sőtér István máig legendás és irigyelt költői antológiájában, a Négy nemzedékben, s ahol mindössze egy könyvvel, de inkább füzettel a háta mögött (ez volt a Dülöngélünk) Sőtér István halálbiztosan rátestálta az új nemzedék egyik útját, (azt a bizonyos népi szürrealizmust) amely aztán több mint két évtizednyi hallgatás után is a napnál világosabban az övé maradt… Ha erre gondolok, erre a költői erőre, az elnémulás vagy a választott némaság gyötrelmére, erre az egyből megtalált és hűen őrzött útra, ha lenne zászlóm, bizony meglengetném, ha lenne kalapom, megemelném.
És még arra is gondolok, hogy 1969 Karácsonyán, amikor költészetünk Kormos István újbóli megszületésével ünnepelt, s a jászolnál (az Élet és Irodalomban) az egyik hűséges testvér, pályatárs, Juhász Ferenc kántált örömteli éneket, mint ama angyalok, pásztorok, királyok…
Jelentem: már én is a jászol körül ólálkodtam. Onnét kezdve tudtam, hogy létezik egy Kormos István nevű költő, aki a felnőtteknek is csudaszép verseket ír. Azaz: már nem csak Vackoros verses meséje okán olyan népszerű. Én ezidőtájt fabrikáltam első verseimet, s bizony mellbe vert a csoda: a kormosi hang, ez a ritka nyelv, kedély és szomorúság, a formák fölényes kezelése.
Kormos Istvánnak az elmúlt években két verses könyve is megjelent. A Szegény Yorickot hamar követte az N. N. bolyongásai Mintha pótolni akarná mulasztásait. Ámulunk: ötvenévesen micsoda nagy versekben összegez! És megjelent a szintén régtől várt műfordításkötete is, a Fehér mágia. Persze csak töredéke annak, amit addig fordított, mert műfordítói tolla nem pihent, boldogan másoknak kölcsönözte ritka szavait! Hogy magyarul jobb versek legyenek, mint eredeti nyelven…
Amint említettem, az elismerő kritikák, tanulmányok bizonyították, hogy költészetünk egyik legelső emberével van dolgunk… Mondanám, akit illik ismerni, itt szűkebb pátriájában meg különösen. Remeg kicsit a lábam, s megremegett akkor is, amikor a ma esti ünnepelt kért fel erre a bevezetésre, mondván kissé kajánkodva, de bíztatva is; hogy no, társzekeres öcsém itt az alkalom, kicsit törleszthetsz… de én most hazai pályán játszom…
Amit eddig mondtam, egyik kedvenc prózaíró barátom szavaival szólva, csak hiú, badar beszéd lett volna, de majd Kormos István elhangzó versei rendet tesznek itt. Egy saját verssel magam is készültem, az már nem körülírás, hanem szívemből, lelkemből való köszöntés, tisztelgés Kormos István verseinek ünnepén, Költészet Napján. Talán csak ezt kellett volna elöljáróban elmondanom.

„Jézusos fejlehajtva”

Kormos Istvánnak a győri halpiac tövébe

Kölökfejed rég felütve a tehéncsorda-porból,
hát legenda mégis lett egy fémhőmérőtokból,
melynek kupakja, teteje – mondhatni verssel színültig is tele –
lecsattan, mint Károlymajorra zöld villámok hegye,
hogy minden világos legyen, a kép kigyúljon,
mozsárhoz, cinpohárhoz már bomba se nyúljon,
és hegyezze fülét mindenki! Kivált a mecséri márcos fogadott fia,
de főleg én tátom a szám, hunyorgok, mert Duna-cipelte Normandia
úszik a kertek alatt; hátán húsz lány, száz katedrális,
Apollinaire s Jékely műemléknyoma döng és gőzölög kanális,
magában császkál ott szent Villon Ferenc, ahol is lettél Te Párizsviselt
jelzővel felruházva; de már piros delfined figyelt,
mikor vonszolhatna a szív leomlott partfaláig,
ha addig nem is egészen, de maximum hazáig,
hol mindenféle van és volt-folyóink partján szomorú füzek
új folyókat könnyeznek, akár az elhagyott polinéziai szüzek.
Sajnálja kicsit őket helyetted is Napkelet első mágusa,
de inkább kellene neki a másik kódex-kisasszony: Ráskay Lea,
és vidámság kellene, a korty italt akár a vackoros fogmosópohárba
tölteném eléd, ha járogat Ő-piszén-piszesége már iskolába,
s tanulja ott majd roppant nagy eszével az elröppent Medvetáncot,
súgod Neki: J. A. vérével mi vagyunk rokon! – hát ide a láncot,
mert minden láncszem Övé-gyöngybetű, faladról letéphetetlen fölszögelve,
úgy bírtad ki kristály-jóslatod, dűlöngélve, csukott szájjal énekelve.
És minden bolyongás véginél, az Atlantinál, az Éginél,
végül mennyi kincs maradt; remeg a tollam, nem ítél,
mert csodák fülembe omlanak, húszév-mélységű hófúvásból
is felülről jön, szinte száll elém: itt „az örvénylő-szívű vándor”,
s én nem kérdezhetem hogy telelt, míg varázslása bujdokolt,
de múló idő helyett is vers felelt: föltámadott a holt! –
bár nem láttam öt sebét, lehet csak lányokért lakolt.
Ha mégis kérdeném, így szólana: „aranydiót törtem mögöttetek”,
azaz időparaván mögött, bizony így felel az apámlehetne gyerek,
és nem tudom honnan szól, de hangja tárnamély oboák nesze,
kire már mindenképp büszkén tekinthet holnemvolt Moson vármegye,
de francia partok is, pedig ez Úr magyar, méginkább vogul,
míg élek, élhetek, vérként dudorász bennem, halhatatlanul.


Elhangzott 1976-ban a Költészet Napján Győrött a Petőfi Sándor Ifjúsági Házban


< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez