Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Fénylő folyó a szürkületben

PILINSZKYRŐL – SZÜLETÉSÉNEK 75. ÉS HALÁLÁNAK 15. ÉVÉBEN

Első Vigilia-beli közlésemet például Neki köszönhetem. Kondor Béla halála után néhány hónappal írtam egy verset, s ezzel járultam Pilinszky színe elé. Az Új Ember szerkesztőségének előszobájában várt. Ez volt legelső találkozásunk. A rövid, 13 soros verset cigarettafüstbe burkolózva, ülve olvasta el, csak úgy magának, aztán fölpattant, s akkor ott, teátrálisnak tűnő, széles mozdulatokkal föl-alá járva még kétszer elszavalta nekem. Az elkövetőnek! Az első versszakot még külön is, mint egy túlhevült, de lelkiismeretes színész, aki a Megdarált margaréták lisztje üzente nekem a telet… indító versmondatot azonnal és mohón memorizálni akarná.

Égi megbízás

Kondor Béla emlékének

Megdarált margaréták lisztje
üzente nekem a telet,
masinám motorja begyújtva:
elhagylak benneteket.

Ne tántorogjatok világgá mégse!
ha lenyomatában is szakadék
életünk fölött suhan az angyal
s ezüst–zsilettjét pengetve zenél.

Mert szabadságom már
szárnyával megtoldva!
elhagylak benneteket,
kaptam egy égi megbízást:
festeném be a mennyeket.

Álltam elbűvölten és megszégyenülten. Igazából föl se fogtam, mi történt. Csak jó volt, nagyon jó! Később gondoltam arra: a menekülés, az eliszkolás lett volna az illő válasz.
Aztán beviharzott az átellenben lévő szobába, s mint néhány perc múlva megtudtam Tőle, átadta a verset Rónay Györgynek. Így jelentem meg a hetvenes évek elején a Vigiliában. Még a nevemet is kiírták a borítóra Szentkuthy Miklós és a Pilinszky által oly nagyra becsült (és egy 1971-es kritikájában felső fokon értékelt) Toldalagi Pál neve mellé. Ehhez hasonló jó érzés, mondjuk így: kicsiny büszkeség még ez idő tájt fogott el őszintén, amikor Kormos István 1973-ban egy oldalnyi verssel bemutatott az ÉS Új Hang című rovatában s rögtön kiadói szerződéssel is megkínált.
Pilinszky segítségét megköszönni is elfelejtettem, gondoltam, majd később, amikor a jeles művészettörténész Németh Lajos meg Kormos Pista által válogatott, szerkesztett Kondor-emlékkönyv megjelenik, ahová épp a Vigiliából emelték át versemet. Nos, ebből a tulajdonképpen kész válogatásból valami buta dolog miatt (talán az örökösök civódását emlegették) akkor nem lett könyv, sőt később sem! (Aztán Kormos 1977-ben hirtelen meghalt, szegény Németh Lajos is egy évtizeden keresztül, haláláig emlegette a könyvet, pontosabban könyv-tervet, mint méltó főhajtást Kondor géniusza előtt.)
A következő találkozásunk a Végkifejlet megjelenése idején volt. Talán éppen Könyvhéten, 1974-ben. Mondtam Jánosnak, hogy két éve az ÉS-ben olvastam a Tabernákulumot s azóta várom kötetben is, most tehát arra kérem, ennél a versnél dedikálja nekem az új könyvét. Meglephette a kérés, kicsit töprengett, aztán a nevem mellé odaírta a vers legfontosabb sorát: „örökre hó alatt marad.”
A vers szövetében ez a kitüntetett sor, fénylő szál az egész vívódó gondolat centrumában van. És ha a nevem mellé került, jóslatos tényrögzítésként, akkor is jó helyen… Halála után néhány évvel aztán versemben is megtalálta a maga helyét.

Állsz a hózuhanyban

Állsz a hózuhanyban
az utcalámpa zuhanyrózsája alatt
állsz a fényhenger alatt
a fény közepén
egyetlen lámpa ég ebben a városban
egyetlen lámpa ép
a többi satöbbi…
különben partizánsötét
és csak állsz toporogsz
glóriád kissé elrajzolt csonkakúp
ez persze nem zavar
állsz Isten ablaka alatt
míg belep teljesen a hó
hogy Neki legyen igaza
kit Jánosnak szólítottál
jelenései közben és csak ennyit
írt: „örökre hó alatt marad”
hol fuvola hol orgona hol ágyúszó
hát ehhez tartsd magad
maradni állni lenni
hó és fény örvényébe mártva
és az ablakok mögött egy város
ne sajnáld bár egyképp árva
veled mégha a fény közepén is
állsz a fényhenger alatt
az utcalámpa zuhanyrózsája alatt
állsz a hózuhanyban

És visszhangzik bennem lassan negyedszázada az erre rímelő záró sor bizonyossága és talánya: „ami miatt, ami miatt.”
Jánossal hátralévő néhány évében már nem találkoztunk így. Csak színpadon láttam, csak elsuhanni, csak vernisszázson, meszsziről. Műveit olvastam inkább, s a Róla szóló írásokat is többnyire. Halála óta azt a rengeteget, már lehetetlen.
Egyetlen írást említek meg csupán, amely élete utolsó hónapjaiban láttatja a világ elől eltűnni vágyó, talán a Karamazov Aljosákat kereső és szüntelen Mozartot hallgató Pilinszkyt. Ott, Székesfehérváron. Takács Imre írta ezt a fantasztikus emlékező prózát, ha tetszik költői esszét, rekviemet, a Poeta benedictus-t, (1989-ben a Magvető kötetben is megjelentette), amelyről bizony, Pilinszky okán is sokkal több szavunk lehetne.
Végső összegzésemet még a nyolcvanas évek derekán így rögzítettem:

János P.

Ő volt a híd
az átmenetnél

fénylő folyó
a szürkületben

két part között
a hit –:

ha akarnál
átmehetnél

megtartana
a zuhanásban


(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Pilinszky-emlékülésen, 1996. november 28-án.)

(Árgus, 1997/3.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez