Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Aki Szent György napján született

JÉKELY ZOLTÁN 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA

Az első sóhajtásom az: itt lehetne köztünk, kinek nevében tisztelői egybegyűltünk, hogy varázslatos alakját, páratlan verseivel megidézzük; de Ő már a „kőbepólyált, hosszúcsontú inkák”-hoz igazodva szelíden „beintett” az „új évezrednek”: jöhet, de nélkülem!. A hányszor föléje hatalmasodó, vele viaskodó Idő-isten nem könyörült: az oly fiatalon, s hátborzongatóan megénekelt „síri hapták” 69. esztendejében bizonyosság lett.
Engedjék meg, hogy az emlékezésből éljek!
„Egyre jobban látom, sőt hallom idesuhamlani a halál angyalait” – mondta pár hónappal 1982 márciusa előtt, miközben a cellaszerű dolgozószoba ablakán diszkréten kopogtattak a láthatóan odaszokott madarak. Talán tudták, hogy a Madár–apokalipszis nagy költőjét tisztelhetik benne. A Duna felől idevitorlázók ki tudja hányszor tették meg naponta a röppályát a jó eleség és az ablak mögüli költőfigyelem reményében; ők láthatták legtöbbet az egyre komorabb kedvű költőt ritka könyvek és nem akármilyen relikviák között. Egy egészen más világot őrzött féltve odabent: az Enyeden ősz van hangulatát; az elrobogó Szamost, kifoghatatlan, csalárd, nőnemű halaival; a Sétateret Mátyás Király szülővárosában; s ott a polcokon Széchenyit, Aranyt, Kuncz Aladárt és a még teljesebb feltámadásra váró Dsidát; fönn a falon a remekmű-versbe írt marosszentimrei templomot.
Hát ez volt az a világ, az eltűnésre ítélt, de a költő által megőrzött, fent a „Csillagtoronyban”, ahogy én magamnak ezt a dolgozószobát a hetvenes évek közepe táján elneveztem.
Utolsó látogatásomkor, amikor ez a fátumos mondat elhangzott, próbáltam oldani a fekete hangulatot a párkány-repülőtérre ereszkedő madarakra tett megjegyzéssel. Tolakodó és elszalasztott múzsáknak neveztem őket, kik most madarak képiben… Ez volt a biztatásom: van még idő, rengeteg!
Nem volt válasza, szomorúbban nézte a madarakat; a beállt nagy csönd csak nyomatékosította az ő sejtelmes mondatát. Látom ma is, ahogy elfordul az ablaktól, tenyerébe temeti sűrűn barázdált homlokát, majd tölt az előkészített kisüveg Tokajiból. Koccintottunk második közös munkánk befejeztére. Korábban Dsida Jenő, most pedig Horváth István feltámasztása ügyében dolgozhattam vele. Igazított egy-két szót a magyarózdi költőről írt, negyven éve megjelent kritikáján, most előszón; átnézte és jóváhagyta versválogatásomat; kesergett a költő szörnyű halálán, akit pár éve napfényes délben egy részeg motoros gázolt halálra Kolozsvár egyik híresen csöndes utcájában. Sírja fölé, a magyarózdi temetőben, a hatalmas trachit-tömbön Jékely állított emléket egy gyönyörű négysorosban – a „költő-Tiborcnak”. Akkor láttam könnyeit is, ki annyit írt az elmúlásról. A múlt év márciusában halálhíre villámként sújtott valamennyiünket. Jelképesnek kell látnom az eddigi emlékezés-foszlányok után is, ahogy a hír elért. Debrecenben talán egy egész délután arról a bizonyos nemzedékről, a Nyugat harmadik nemzedékéről beszélgettünk Kiss Tamással, s ő is legtöbbször Jékelyt emlegette: a tüneményes indulást, találkozásaikat, kalandjaikat. Aztán este ott ültünk egymás közelében az egyik kitűnő erdélyi drámaíró művének magyarországi ősbemutatóján. Az első szünetben jött a hír; egy kibomló dráma kezdetén mi már tudtuk a végkifejletet: a drámabeli halálon túl ott volt Erdély nagy szerelmesének halála. Befelé hulló könnyekkel dacolva végignéztük a drámát – Jékelyért.
Költői indulásom „első félórájában” – a hetvenes évek elején – Kormos István egy körúti presszóban fennhangon Jékely-verseket szavalt, dörmögött, főleg a ma is példanélküli első kötetből, az 1936-os Éjszakák-ból; jogosan gondolhatta, hogy egyet sem ismerek, hiszen nem kell érettségi vizsgát tenni (azóta sem!) Jékelyből; mert nem volt hivatalosan favorizált, ahogy Kormos sem volt az soha; de megleptem, amikor a Futballistákba szépen bekapcsolódtam, az utolsó két felejthetetlen strófát mint valami kétszemélyes kórus együtt mondtuk, mámorosan a vers szépségétől. Kormos szerint a Merovig királynékra erősen emlékeztető kontyos pincérnő is ámulatba esett, azt hitte neki udvarolunk így:

„Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast,
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltűnődve dől a kapufához.”

Kormost akkor még azzal is „kápráztattam”, hogy nemcsak Jékely-verseket tudtam, de ismertem e verseskönyvek fogadtatástörténetét; soroltam mit írt róla Szerb Antal, Halász Gábor, Sőtér István, és a későbbieket is tudtam. A nagyszerű Rónay György-tanulmányt tanítani kellene már minden valamire való középiskolában! Nagy-nagy beleérző-képességgel írt róla többek közt Rába György, Domokos Mátyás, Lator László, és az alapos monográfusnak ígérkező Pomogáts Béla (itt jegyzem meg, igen nagy szükség van erre a Jékely-monográfiára); s nemkülönben a Jékelyhez oly közel álló költők, mint éppen Kormos, Tornai József, vagy a fiatalabbak közül Tandori, Ágh István, Kovács István.
Az előbb az esztétikai értelemben ma már alig emlegetett, inkább csepült „szép” jelzőt, megjelölést próbáltam becsempészni a vers értékítélete gyanánt. A magam számára – túl az okos és műértő elemzéseken – az egyik nemzedéktárs baráti kritikájában találtam meg a hiányzó megfogalmazást: kulcsot a Jékely-versekhez. A nemzedéktárs pedig Weöres Sándor volt, aki ezt írta az Éjszakák kapcsán 1937-ben a Nyugatban: „hogy szép a vers azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer – a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője.” Ezt valahány Jékely-versben érzem, a legjavában pedig elemi erővel, úgy ahogy a magyar költészetben csak keveseknél.
Végezetül arról szólnék, amiről bántóan kevés szó esik, pedig egész költészetének idegrendszerén ott kúszik, tápláló és emésztő gondként: az a magyarság sorsa. Igaz, a tragédiákra volt érzékeny; de tagadható-e, hogy bukások, kollektív és egyéni tragédiák, porba hullások, kisebbségi sorsban maradottak, szétszóratottak ügyében kellett szót emelnie Európa többnyire süket, visszhangtalan falainál. Pedig őbenne hogy visszhangzott Európa! A velencei, bécsi dómokban, majd Párizs szent- és átkozott költők taposta utcakövein egy művelt európai szellem tájékozódott és szüntelen viszonyított. És hazagondolt –, „az enyedi kertre!
Egyik legnagyszerűbb verse, melyet 1964-ben írt Bécsben, az előbb elmondottakat igazolhatja. Címe: A Missa pro pauperibus hallgatása közben. A költő a Stefans-Dómban hallgatja az orgonamuzsikát „s mitől most szinte szétveti a gond:
szegény magyarokért,
kiknek sosem volt ily szép templomuk”…

s így folytatja: „Nekik köszönheted, finom világ,
ezt a muzsikáló csodát,
nekik, akik rongyos zászlók alatt
csontjaikból raktak védőfalat,
vérük sarából vályog sáncokat.”

Nemzedéktársától, Takáts Gyulától hallottam nemrég a következő és mindenképpen nagy versekkel igazolható megállapítást: „a legköltőibb nemzeti költőnk.” A században Adyval és Ilylyéssel látom együtt menetelni; velük, kik ennek a népnek a sorsát mindenek ellenére fölmutatták.
Ezért hiszek ma is abban, amit tíz esztendővel ezelőtt versben üzentem Jékely Zoltánnak:

„Ki szomjától Párizsig szökött
de homloka ráncai mögött
ragyognak, sírnak az elfödött
kóbor kutyák és rigók csontjai;
azt megőrzi Enyeden füzet,
Marosszentimrén gyülekezet
éneke, hogy idáig hallani
– csak a kövek tudnak elomlani –
hitünk megmarad, mint az ÉJSZAKÁK
kószáló kaszás verscsillagai”

(Forrás, 1983/10.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez