Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Illyés Gyula 85. születésnapján

VÁLASZ A DOMBÓVÁRI KALENDÁRIUM KÖRKÉRDÉSÉRE

1. Illyés Gyulát életében is, de halála után méginkább – közelről látva a rettentő hiányt –, mindenkori irodalmunk egykézen számlálható vezérlő fejedelmei között látom. Egyes műfajokban voltak s vannak is különös, varázsukkal, szikrázó tehetségükkel hozzám közelebb álló írók, költők, de összefoglalóan, egyenletesen magas színvonalon beszélő auktorom, csak ő. Dolgainkban a nagy eligazító: őrző és „terepfölverő” egyidőben. Akinek minden leírt sorában – még a mostanában elénk kerülő síron túlról küldött üzeneteiben, a breviáriumként forgatható Naplójegyzetekben is – érezhettem az Egészért érzett felelősséget és a józan bátorságot, s így természetesen a rendkívüli műgondot is. Némileg ellentmondásban a korábbi sorokkal, de szükségesnek tartom megjegyezni, hogy esszéi, jegyzetei, portréi valahol mégis a legelső helyen állnak azon a helyen, ahol az ilyesmit, íróember, félve a lelepleződéstől, gondosan elrejti, majd mégis szíve szerint rangsorolja. Írnitudásának, a kristálytiszta logika érvényesülésének, s így célbaérésének őszinte csodálója vagyok. De mégis: a gond, az a közös gond, amiért az egész íróság szolgálat lett, aszkézissé vált, hát ez az ami lenyűgöző. „Óvni egy széthulló családot”, magára eszméltetni és megtartani egy nemzetet, ha sem a politika, sem pedig a fennkölt szellemek ez ügyben már nem éreznek illetékességet. Félévszázadon át – a sors kiszemeltjeként s a magyar irodalom önvédelmező akaratából is – ott áll a kapitányi hídon. És nem sodorja le a legvadabb tengeri vihar, s nem az ennél is veszedelmesebb hajómélyi cselvetés, afféle matrózlázadás zsivaja sem. A láthatáron fürkész a kapitányi szem rendületlenül: a szárazföldet, a jó kikötőt keresi egyre, ahol a legsérülékenyebb portéka, megmaradásunk híre reményt kelthet a kétkedőkben, a kicsinyhitűekben. MŰVE – erről szól.

2. Az előző, hosszabb válaszomban már részben feleltem a kérdésre. Illyés Gyulát emberi, testi mivoltában sirathatjuk sokáig, de művei, a most megjelenő posztumuszai még intenzívebb „együttlétre” késztetnek, azaz: ittlétre. Mégpedig szívós és tartalmas itt-létre, hogy az ő vállalásaiból valamennyit átvehessünk, ha komolyan gondoljuk hivatásunkat, szolgálatunkat. Kinek, hogyan tetszik! Mert a gondok (társadalmi-irodalmi-kisebbségi stb.) itt vannak velünk, körülöttünk; sőt!, az ő halála óta egyik–másik – tán fölbátorodva – még komorabb színezetet is öltött. De ez is csak írásainak érvényességét, figyelmeztetéseinek súlyát erősíti. Most már nélküle, kevesebb tekintéllyel, szemlátomást több kudarccal kell végeznünk mindazt, amit tehetségünk és tisztességünk szerint bírunk. Nem feledve, hogy „oda kell állni a könnyen megtámadható igazságok mellé”. Bíztatásnak, persze, hogy ő marad, ez is sokszorozhatja erőnket, néha-néha százfelé húzó igyekezetünket.

„Elmentem, de maradt-e jobban
bárki veletek itt a gondban
és harcotokban
ami az igazi – a vérbeli! –
otthon s haza?”

(Mozgó Világ)

Tehát – a kérdést nem elkerülve – azt mondhatom, hogy nem látok lezárulást sem vonulatban, sem irodalmi korszakban.

3. Illyés Gyulával életében csak egyszer találkoztam, s tán 3–4 percet beszélhettem vele mindössze. A Fészek Klubban történt, ahol az ő 80. születésnapjára sereglettünk egybe. Ugyanis az est előtt az Írószövetség választmánya fogadta és köszöntötte Gyula bácsit. Sok ember nyüzsgött körülötte; láthatólag élvezte a nagy sereglést, koccintgatott, s „osztotta az Igét”, de őszinte meghatottsággal. Közelébe akartam kerülni, hogy egy jókívánságot mondjak, s legalább halljam szavát (addig csak egy nagyon szép levelét őrizhettem, melyet még első könyvemre küldött). Fekete Gyula ragadott karon, s vitt Illyés színe elé, kezeltünk, s meglepett, hogy tudott rólam, sőt arról is, amit talán előhoztam volna néki, ha időm engedi. De ő kezdte: „köszönöm a verset, köszönöm, hogy Kodállyal egysorba tettél, azt meg külön… amiért kivetették. Hogy is van? Mondd az első versszakot!” Kezét hosszan karomon tartotta a kézfogás után és szorította most nagyon. Álmélkodtam a szorításon, s mondtam a verset. Flóra néni mellől egy kissé közelebb lépett hozzám, szinte csak a fülemnek mondta, bár a zsibongásban azért jól megnyomta a szavakat: „nem tudtam még a magamválogatta kötetbe se betenni, de talán meg sem érdemlik, hogy megjelenjen míg élek, hát csak hadd tiltsák… de az nagyon jó, hogy a fiatalok azért ismerik, elhangzik itt–ott, meg hogy sürgetitek”. Valami olyasfélét mondtam, megérjük, hogy ezt a nagy verset az iskolában is tanítják, s Gyula bácsi élni fog, hisz még csak nyolcvan éves. Éltesse is sokáig az Isten! Azzal a jellegzetes, mindent átvilágító tekintettel s újabb bíztató kézszorítással búcsúzott tőlem. Mondom, 3–4 perc lehetett csupán, de sokkal többnek tűnt akkor. Amolyan belterjes irodalmi rébusznak is vélhetnék az ott elejtett néhány szót, melyben Illyéssel „cinkosok” voltunk, ezért rövid, de tárgyszerű eligazítással tartozom. Talán némi tanulsága is van a történetnek.
A Tiszatáj 1982/11. számából, amely Illyést köszöntő teljes szám volt, a 21. oldalról már korrektura után a Felügyelő Minisztérium kivetette az említett versemet. (Helyére Csikós András szép rajza került az utolsó pillanatban.) A derék szerkesztő a kiszedett verset elküldte, hátoldalára azt írta: „egy majdnem kiadható vers”. Nos, ez került gyorsan, még találkozásunk előtt Illyés elébe is.
Kis idő múlva e vers kivételét is szóba hoztam – sok egyéb más sérelem mellett – Tóth Dezső miniszterhelyettesnek, aki nem nagy meggyőződéssel védte azt a gyakorlatot, hogy bizony létezik ilyesfajta előcenzúra, „szelíd kivétel”, amely vonatkozik Illyés versére is, s az enyémre is, mivel az Egy mondatot említem benne. „Barátocskám, momentán itt az a bizonyos partvonal, ma ezért még fejek hullnak, talán még holnap is, de holnapután… az már másnak lesz a gondja és kenyere.” – így a miniszterhelyettes. Nagyjából értettem, de még jó sokáig vitatkoztunk.
Félév múlva Hatvanban ért Illyés halálhíre, ahol egy megkésett „Költészetnapi” programon vettem részt s tán legtöbbet épp róla beszéltem, mert hevesen érdeklődtek az őt ért támadásról… (Illyésnek egy külföldön megjelent interjúját bírálta Bori Imre az újvidéki Magyar Szóban.)
A vonat sehogy sem akart Pestre érni, mintha megállt volna az élet Magyarországon ezzel a súlyos hírrel, mintha egy napig vánszorgott volna a vonat is a fájdalomtól, az itt maradt gondok terhétől. Bennem is fölrémlett az „új időszámítás” gondolata. A történet kerekségéhez csak annyit még, hogy az inkriminált versem megjelent a Napjaink c. folyóirat 1984/1. számában, majd az Illyés Emlékkönyvben is, gondolom Flóra néni és Domokos Mátyás figyelméből.
Aztán látjuk az Egy mondat a zsarnokságról sorsát is. Egyre gyakrabban emlegettük itt is, ott is, hallgatták százak és százak Illyés szuggesztív előadásában hanglemezről. A költő halott – jöhetett a vers immár kötetben is. (Menet a ködben, 1986.) Potomság, csupán 36 évet várt erre. Igaza lett Cs. Szabó Lászlónak, aki a verset „a tíz legnagyobb magyar – magyar? európai! – vers” egyikének tudta, s jósolta Illyés halálakor: „Talán halálával megváltja a közlés jogát.” A jóslat valóra vált. A vers valóban van, de mi Illyést szeretnénk látni, hallani: egy mégegyszeri kézfogásra, egy hosszabb beszélgetésre föltámasztani, hiszen még csak 85 éves lenne.

(Dombóvári Kalendárium, 1987)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez