Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Igaz vagyok, mindig félelmesebb..."

FÖLJEGYZÉSEK SZABÓ LŐRINC SZÜLETÉSÉNEK CENTENÁRIUMÁN

Tíz esztendeje annak, hogy a Vers és valóság két kötete a közreadó jogutód, ifjabb Szabó Lőrinc és az odaadó filológusi munkát végző Kabdebó Lóránt jóvoltából igazi szenzációként megjelent. Vagyis Szabó Lőrinc összegyűjtött versei, a költő hiteles (vagy hitelesnek látszó) vers-magyarázataival. A kincset kézbe kapó irodalomtörténész az Utószóban a versekhez fűzött magyarázatokat, a művek „történetét tartalmazó emlékező elbeszéléseknek” nevezi. Nyilván (vagy vélhetőleg) Kabdebó Lóránt és a „mai gépelésű” kéziratot közreadó Lóci (sajnos, három éve már ő is elment!) már akkor ismerhette azt a titkos Íródeákot, akinek a költő elmondta, lediktálta élete utolsó esztendeiben a rendkívül plasztikus versmagyarázatokat: vagyis az ihlető helyzeteket, személyeket, s leginkább lelkének, kedélyének hullámzó kardiogramjait. Pedáns versosztályzatokat készített, mint aki már kívülről, vastag lencséjű szemüvegnagyítón néz a romolhatatlan műre. De ez most még talán nem is lényeges.
Sokkal izgalmasabb az a rendkívüli és felkavaró hatás, melyet ez a két kötet akkor s azóta is gyakorol rám, ahányszor csak igazán elmélyülhetek benne. S gondolom, nem csak rám. Illetve a hatás nyomán feltörekvő kérdések sora, amelyekre azóta sem tudtam megnyugtató választ adni. Pedig ezek a költői lét, a mesterség és költészet leglényegét érintik. A kérdéseket még a XIX. század záróévében, tehát az 1900-ban született Szabó Lőrinc műve teszi föl. Azé a költőé, akit Illyés a mi huszadik századunk, vagy tágabban az Arany János utáni kor máig legnagyobb gondolati költőjeként tart számon. És ezt a vélekedést Szabó Lőrinc legkiválóbb kortársai és az utókor – Móricztól Németh Lászlóig, Halász Gábortól Szentkuthy Miklósig, Kodolányi Jánostól Rónay Györgyig, Baránszky-Jób Lászlótól Vas Istvánig, s hogy jeles kortársi lírikusainkat említsük, Rába Györgytől Lakatos Istvánig, Tornai Józseftől Lászlóffy Aladárig mind-mind kitűnő monográfiákban, tanulmányokban, esszékben egyetértőn nyugtázzák.
Szabó Lőrinc költői zsenijéről – és különösen a háború után sokat nélkülöző, üldözött emberről – az irodalmi életbe való bebocsáttatásom idején először Kormos Istvántól hallottam. Az első, 1945-ös szeptemberi találkozásuk anekdotaszerű, jellegzetes kormosi fölidézésével. Aztán lírai önéletírásában, A vasmozsár törője alattban, 1974-ben szó szerint idézi az épp akkor megjelent Szabó Lőrinc 1945-ös Naplójából átvéve azt a néhány sort, mellyel verseit illette. „Egy fiatal, tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban: szürrealizmus népi magyar hangon. De merev, túlzó, keresett.” Nos, megtudjuk, hogy a fiatal költő verseit Pap Károlyné kommendálta Szabó Lőrincnek, aki – az óbudai kedves irodalmi embereknél – Szász Páléknál, nagy mákoskalács és bor trakta mellett beszélgetve, bizony nem sok jót mondott róluk. Ahogy Kormos írja: „minden egyes szóba belekötött, ott a helyszínen kivégzett.” Viszont a Naplóba a fönti, kedvező benyomásait jegyezte föl. Tehát Szabó Lőrinc testálta rá, tőle ered a „népi szürrealizmus” meghatározás. S az írás hál’ isten megmaradt. Kiderült, hogy Szabó Lőrinc nem, vagy alig tévedett, még ha Kormos mindig is tiltakozott a később – talán kritikusi kényelemből, felületességből – ráerőszakolt pre-népi-szürrealista skatulya ellen.
S ezek a Szabó Lőrinc által bevizsgált versek és az akkor született társaik Illyés Gyula tetszését is elnyerték. Majd Sárközi Márta hathatós közreműködésével hamarosan jöttek a Válaszban. Ezekből állt egybe az üde, friss hangú 1947-es Dülöngélünk. Mindössze talán 250 példányban jelent meg az első Kormos-verskötet, ez a 26 verset tartalmazó füzet, melynek darabjait a sokáig lustálkodó költő, az „örvénylő szívű vándor” a nagy visszatérés opusában, az 1971-es Szegény Yorickban szinte kivétel nélkül átdolgozta. (Ma már igazi könyvritkaság, de hírlik, hogy egy lelkes Kormos-hívő hamarosan újból kiadja, mégpedig illusztrálva, számozott példányban Juhász Ferenc bevezetőjével, amely a Hitel ez évi júniusi számában jelent meg.) E bájos kis kötet versei alapján kerül be Sőtér István híres antológiájába, a Négy nemzedékbe.
Aztán persze gyarapodott a Szabó Lőrinc primér olvasmányélményem is: a külön is elhíresült versek, a Semmiért egészen, a Homlokodtól fölfelé, a Szamártövis, A Földvári mólón vagy a Mozart hallgatása közben. Meg a Lóci-versek, a gyerekeknek szóló, megzenésített, bár a költő által kevésbé értékelt darabok (például a Szél hozott, szél visz el…) S aztán a Tücsökzene, az életrajz lineáris felfűzése, és maga a nagyívű ciklusteljesítmény, betetézve az igaz drámai rekviemmel: A huszonhatodik év a titkos kedvest sirató, önvádló, de a formával még itt is kísérletező 120 darab szinte kizárólag csupa hímrímes sorvégű szonettjével mind arra késztetett, hogy saját jogon is kalapot emelintsek.
Nem is beszélve a csaknem rendszerváltozásig lappangó és akkor a Magyar Nemzet 1990. január 31-i számában közölt, engem külön is izgalomban tartó két 56-os verséről, amely az élményt azzal teljesítette ki, ahogy a börtönbe került tanítványától, Lakatos Istvántól megismerhettük a költő későbbi bátor tettét is: „Szabó Lőrinc 1957 húsvétján frissen megjelent verseskönyvét fehér borítékba csúsztatta, a felbélyegzett boríték közepére nevem írta, alája foglalkozásomat: költő, jobb sarkába pedig akkori lakcímemet: Budapest, Fő utca, Vizsgálati Fogház. Magánzárkámból hónapokkal később, október 8-án vezetett föl az őrszemélyzet soros kihallgatóm vallatószobájába. – Küldeménye érkezett – adta kezembe a kötetet a százados. – Leviheti a cellájába. – Miért csak most? – látva szerzője szívélyes ajánlásának sokkal korábbi keltezését. – Már olvashatja, ma temetik a barátját – válaszolja feledhetetlen cinizmussal… […] Nem lehettem jelen Szabó Lőrinc temetésén – folytatja Lakatos István – de alighanem abban az órában, amikor – messze túl szögesdrótokon, börtönfalon – a bánatsújtott sokaság épp körülállta sírhalmát, egy távoli cellarab A huszonhatodik év szonettfüzérével gyászolhatta őt.” Ott belül. S ott kint, idézem tovább Lakatost: „Szabad volt koporsójánál nyilvánosan sírni végre. Ki tudta, ki tudhatta, ki mit gyászol: a vérbe fojtott forradalmat-e, az alig esztendeje halomra gyilkolt fiatalokat-e, a kivégzetteket, a bitófára később kerülendőket-e, vagy csak egy elhantolandó, világszínvonalú, szegény magyar remekírót?” A koporsó felett elmondott öt visszafogott, szinte a fogak közül kipréselt s legendássá vált Illyés-mondat hatásában több volt akkor egy nyilvános tüntetés erejénél. Ezt már a temetésen jelenlevő íróktól, költőktől jóval később magam is számtalanszor hallottam. Tehát így alakult az én Szabó Lőrinc-képem, -legendám, ahogy az utókor formázta.
De a friss szenzáció, a Vers és valóság megjelenése s újbóli és újbóli éjszakai olvasása a csöppet sem nyugodt rendszerváltó idők hajnalán, feledhetetlen élmény. Pedig bizony mintha megkésve vagy, másképpen szólva, süket irodalomtörténeti pillanatban érkezett volna. Mint a rendszerváltás is, amiről azt mondogattuk, hogy készületlenül ért bennünket. Szóval nem volt idő, időnk a lélek önfeledt kitárulkozására, amikor – s ez csak közbevetett megjegyzés – ifjabb Szabó Lőrincet és szép fiatal feleségét, Évát is, kéz a kézben, gyakorta a Bem téren és mindenféle fórumos megmozdulásokon, előadásokon láttam. Ha nyugalmas időkben, akarom mondani: a mi keserves viszonyaink között, a leszorítottság éveiben érkezik a mű, akkor nagyobb erővel szabadítja föl fogékonyságunkat, érzékenységünket, s így jótékonyan elvégezhette volna azt a csöndes, belső munkát, amelyet a külső zajok – igaz, egy birodalom dőlt össze recsegve-ropogva! – mindig megzavartak. Még azoknál is, akik szakmájuk, hivatásuk szerint a Szabó Lőrinc-féle földrész különleges státusú polgárainak vallhatták magukat.
Azt vettem észre, hogy az epikus hömpölygésű verseknél is izgalmasabb lett számomra az appendixszerű emlékezések sora. A kinek szól s milyen lelkiállapotban pontosan leírt ténye. S a leírást vizsgáztattam a tartalmi és formai finomságok megadott kódjaival. Ámultam és tűnődtem, sokszor hajnalig. Egy ember élete szinte a csontravetkezésen túl már a lélegző sejtekig hatol, s közben az ego mindent eltakaró láttatási igénye, az önzés ezerszer megszenvedett katarzisát, drámai vétségét úgy dobja elém, hogy a kor és a társadalom minden pokolkörét is a legobjektívebb lencsén keresztül mutatja. Legalább négy évtizedet a történelemkönyveknél hitelesebben.
Vers és valóság. Eszembe jut most az a Czesław Miłosz-i fölkavaró nagy esszémondat, melyet valamikor a nyolcvanas évek közepén, s nem véletlenül akkor!, mentettem át A valóság égető nyelve című versem mottójául. Így hangzik: „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet.” A Szabó Lőrinc-i mindent elbír, mert a személyes én szabadságának határtalan határoltságát is a műteremtés kivételes isteni szikrája és kegyelme élteti. Én például nem hangsúlyoznám olyan biztosan e költészet hitnélküliségét. Látszólag e bizonytalan állítással szemben áll, ha Németh Lászlót idézem 1957-ből: „Korunk nagy ténye, amire ő is panaszkodik, hogy az ember kiégette magából az Istent. S valóban, azt, hogy milyen annak az embernek az élete, akinek az Isten kiégetése tökéletesen sikerült, s egy új, azzal egyenlő értékű Értelmet azonban nem sikerült találnia: kevés emberen ismerhetjük meg úgy, mint Szabó Lőrincen…” És nem hangsúlyoznám a személytelenségben feloldódódó objektivitását, szétírtságát, s így releváns megfelelését az aktuális irodalmi kánonokhoz, mint afféle előkép trambulint. De különösen nem látom a szembeállítás jogosságát s pláne kijátszhatóságát az ő javára azért, mert Babitsot vagy József Attilát sehogysem sikerül rákopírozni arra a célkereszten felhomályló – „hozott anyagból fölénnyé alakított” – teoretikusi vagy modernitás utáni lírakorpuszra, amelyiken lám, mutogatható Szabó Lőrinc, a kitömött költő. Csakhogy ő szerintem kilép és meglép ezekből a poroszos, felsőbb-iskolai tárlókból… Azt mondja: tessék olvasni a Vers és valóság verseit, és még eretnek módon azt is, hogy legalább ennyire, az ezekkel egyenrangú magyarázatokat. Együtt a kettőt. S mint a montázstechnika működése a filmben: az intellektualitás magasfeszültsége a forma biztos, sőt virtuózan épített, szándékkal megcsavart huzalain keresztül így kerül az olvasó az értelem és érzelem kölcsönös áramkörébe. A versek világítanak.
Katona József nagy drámaköltőnk egyetlen életében megjelent lírai versében, 1822-ben írja le ezt a sort: Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek? A vers címe ez a gyönyörű kép: Vágy. Tehát a velő szép pillangója a vágy. A vágy a velő repeső pillangója. Mintha csak Szabó Lőrinc költői működésének lényegi és kizárólagos terrénumát repülné be ez a pillangó. S a pillangó röpte, örök kíváncsisága egész más, mint a kilőtt nyílvesszőé vagy az egyenes vonalban húzó énekes madaraké. Föladat az élet teljességét, a biológiai élet gazdagságát úgy szemlélni, átjárni, hogy közben saját magamat is látni óhajtom. Szabó Lőrinc kortársait megelőző repülőútjairól egész sor versben számol be. A pillangó röpte a szelídített, de sohasem kielégített ösztön, ahogy cikázó, lépcsőket rajzoló, bicegő, vibráló röpülésével leszáll a virágra, bokorra, ablakszögletbe, hogy magát hatalmas szemével, (szemüvegével) is nézze. Mert a pillangó röpte formaszervező is: a tartalom az illékony szépséget úgy rázza le magáról, hogy az érdesebb, megszenvedettebb, döcögősebb úton halad. Sőt a vágy velő diktálta és bujdosóknak való ösvényein. A sorvégek enjambement-jai a vágyat, a tovább rugaszkodó figyelmet éltetik. Prózai „töltelékeket” sodorva a nem szép vers, leíró, elbeszélő pozíciókat foglal el. Lengyel Balázs mások mellett így összegez: „közhely, hogy Szabó Lőrinc felfedezte, meghonosította költészetünkben a csúnya verset, ami mégis szép. Csúnya verset, vagyis azt, amelynek sem ritmikája, sem rímelése nem fogadható el a zengzetekre, rímdíszekre ügyelő, régi gyakorlat szerint, még a Nyugat nagyjai szerint sem. Az ő rímelése, mondjuk Tóth Árpádéval szemben, nem édes, hanem érdes, ritmikája nem ünnepélyesen lejtő, hanem kakofóniás. Formaművészetének zsenialitása abban van, hogy diszharmonikus lírai világának megfelelő diszszonáns formát talált: s ezt a formát már mint formakultúrát bele tudta szuggerálni idegzetünkbe.”
Lát és rögzít, kottázza a vágy, a pillangó röptét. Ahogy diktálja a velő. De ehhez, ne feledjük, gerinc is kell! Szabó Lőrincnek a szó minden értelmében volt életet élő és a verset egyénien író gerince.
S végezetül. Nem dicsérhető eléggé az a rendkívül imponáló, az egész pályát megidéző kötet, amelyet Domokos Mátyás válogatott a Nap Kiadó In memoriam sorozatába. Ez a Szabó Lőrinc-centenáriumhoz méltó válogatás, még ha a kényszerű terjedelmi keretek korlátot is szabtak a szerkesztőnek. Az élet és mű dramatikus megjelenítése. Tartalma: életrajz, levél, vallomás és minden kötetet követő legfontosabb kritikák számbavétele, Szabó Lőrinc alakját megidéző esszék, emlékezések. Ki gondolna ma már arra, hogy Szegi Pál vagy Vajda Endre mily remek és érzékeny portrévonásokat rajzolt Szabó Lőrincről a harmincas években a Te meg a világ, illetve a Harc az ünnepért megjelenésének idején? S hogy Babits máig ható érvénnyel és különös aktualitással miképp szól 1924-ben a Nyugat hasábjain Fiatalok című esszéjében arról a gondról, amely a nemzedékek között mindig is feszül: jelesül az érvényesülés, a siker sokszor irodalmon kívüli, nemtelen mozzanataira figyelmeztet. És a Volkmann utca 8. szám alatti lakás könyvtárszobájának tárgyszerű, szociológiai hitelű leírása, de abból a műhely-univerzum „regényét” képes fölszárnyaltatni éppen a szerkesztő Domokos Mátyás. Egyszóval: Szabó Lőrinc-képünket igen gazdagon árnyalja, elmélyíti ez a rendkívül fontos, akár tankönyvként is használható, emlékező kötet.
Az egyik Szabó Lőrinc által nem kommentált verssel zárnám mondandómat. Azok közül való, amelyek a Tücsökzenéből kimaradtak, csak az MTA kézirattárából került be a Vers és valóságba a kiadatlanok közé. Ez a Fáraszt hazudni emberek… című. Rendkívüli vers ez a 18 soros confesszió. És ars poetica is. A Szabó Lőrinc-féle lírai földrész: a meghódított és csonkíthatatlan birodalom örök lobogójára is írható.
Utolsó nyolc sora, szerintem leghívebben kifejezi azt, amit nekünk sem kell kommentálnunk a líráról, a mindenkori magyar líráról való töprenkedésünk bármely idejében.

Az igazat keresem: azt, aki
nem kényszerít, hogy hazudjam neki.
Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy
legyek egészen az, aki vagyok.
Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,
igaz vagyok, mindig félelmesebb,
félelmes a fegyverem, emberek:
mindenre elszánt lelkiismeret.

Tokaj, 2000. augusztus 16.

(A Tokaji Írótábor Évkönyve X., 2001)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez